Budapest, 2010. (33. évfolyam)
7. szám július - Török András: Simplicissimus Budapestje
Mottó 2 (...) Pest a füst, az alkohol, adatok a vérben. Pest, hogy feszt italozol akkor is, ha épp nem. Pest, hogy késni megszokol, Pest, hogy nem is méred. Pest egy lusta metronóm nyelvén az eltérésed. Pest egy kimustrált Szokol porlasztotta éter. Szemcsés hanghullámokon megszakadó vétel. Budapest borsósüket fal mi befogja fülét: Féli megértésüket. Pest rossz hallókészülék. Pest: gyors lakóházak, lerakat és outlet, az elme alagsorában egy kiadó ötlet. Pest a lakáskultúra, s hogy realestate kívánok. Pest a jólét kontúrja: dívák és díványok. Város túl a városon. Ahol várom, ott van. Pest egy távoli rokon épp látogatóban. (...) AKKEZDET PHIAI: BUDAPESMÓD Mihez fogna egy mai Széchenyi? Jobban mondva: mihez kellene egy ilyen ember? Egy bulldog, aki kijárja a dolgokat, kiveri az emberekből? Aki pénzt költ, kunyerál, aki ír cikket, ír könyvet, aki átállítja életét fontos közügyek érdekében, egy „életnagyságúnál nagyobb ember”, ahogy az angol mondja. Manapság már a kormányzat egésze foglalkozik az ilyen dolgokkal. Széchenyi egy elmaradott, elnyomott, mu csai ország vátesze és őrjöngője volt, teljesítménye máig ható, kultusza megérdemelt. Akkor most nem is indokolt a kérdés? Hiszen az ország és fővárosa szabad... A belvárosban nyüzsögnek a szemlátomást boldog japán turisták, az Andrássy úton már egy zabszemet sem lehet leejteni a luxusboltok között, elkészült az Új Főutca, épül a CET, a metróalagút elérte a Baross teret. Mintha lassan mozdulna valami. Ám a pártállami negyven év után egy sor rossz döntés miatt Budapest, mint e hasábokon sokan sokszor megírták már, elvesztette versenyelőnyét, és süllyedni kezdett – legalábbis saját lakóinak szemében. Negatív lelki spirálba került Budapest, lakói egyre kevésbé szeretik, mondjanak bármit is Simplicissmus átutazó barátai, legjobb barátja, Complicatus erre járó tudóstársai. De vissza Széchenyihez, hátha okosabbak leszünk az analógiás gondolkodástól. Vajon menne-e előre Budapest dolga, ha az Új Széchenyi (ÚSz) Aquincumi hidat építene? És ugyan ki menne át rajta, ha fizetni kellene, mondjuk 800 forintot, amit New York-i módra bele lehetne hajítani egy vályúba? Vagy gyalogos hidat építene a Dráva utca és a Margitsziget között? Vagy – s ezzel induljunk el egy merészebb irányba: alagutat építene az Alkotmány utca eleje és a Moszkva tér vagy a Budagyöngye között? Ez aligha éri meg, különben már építené Demján Sándor és valamelyik cége. Nem, ezek az elhatározott vagy kézenfekvő projektek nem változtatnának érdemben a főváros helyzetén. Valami olyan gondolkodásbeli fordulatra kellene törekedni, mint ami Ráday Mihály nak és maroknyi harcos társának sikerült még a pártállami időszak vége felé: bebizonyítani, hogy az örökölt érték szép és jó dolog. A hagyomány fontos... Most azonban előrefelé kellene menekülni, eddig ismeretlen irányokba. Simplicissimus a közelmúltban újra felvetette a Törzsasztal (és sokak) régi mániáját, a leporolt Közmunkatanács eszméjét. Az a két hónap, ami azóta eltelt, arra mutat, hogy a dolgok nem erre fejlődnek. Hát akkor jöjjön az Új Széchenyi... Az alábbiakban néhány vadnál vadabb ötlet következik, mire kellene költeni jelentős összegeket, hogy tíz év múlva Budapest Bécsnél, Pozsonynál, Krakkónál érdekekesebb legyen, hogy új aranykor (ÚAK) következzen be. Először is kellene egy olyan program (alapítvány?) amely szisztematikus munkára ösztönzi a Wikipedia Budapesttel kapcsolatos szócikkeinek írogatóit. Bátrabb változatban: egy olyan pénzalap létrehozása, amely együttes munkára serkenti a nagy fővárosi intézményeket, hogy tudásbázisukat nyilvánossá tegyék. Ha ez nem megy, akkor magán Budapest Intézet szükséges... Lám, pillanatok alatt eljutottunk az évi 20 milliótól az évi 500 millióhoz. És tovább is van, mondjam-e még. Mert ha már az igazi Közmunkatanácsból nem lesz semmi, akkor kellene egy magán változat – aminek persze nem lehetne hatósági jogköre, de lehetne tematizáló ereje, kidolgozhatna variációkat, szervezhetne konferenciákat. Egy modern, két-három szobában székelő intézményre lenne szükség, ahonnét a pénzt és a logót küldözgetik, amelynek egyre erősödő üzletemberi és másfajta tagsága lehetne, amelynek a számossággal együtt egyre nagyobb lobbyereje, egyre több pénze lehetne. Székháza nem kellene hogy legyen egy ilyen modern katalizátor-intézménynek, csak egy esetben. Ha középtávon is elmaradna a Budapesti Történeti Múzeum modernizálása, a városba költöztetése. Erről is már bőségesen volt szó múlt nyáron, amikor Simplicissimus eljátszott egy virtuális (ki nem írt) múzeumigazgatói pályázat gondolatával. Ez az új fajta, részben hálózati, részben valóságos múzeum gyűjtené, ellesné, fejlesztené az új, élhető város társadalmi modelljeit, nem kisebb ambícióval, minthogy 2020-ra Budapest az „élhetőséget célzó városi modellek mértékutáni szabósága” legyen. Ha pedig mindezt elérte, akkor mindezt egy nagy Budapest-(világ)-kiállításon lehetne bemutatni. Ha kaució lehetne, akkor... Lapzártakor már világos volt, hogy a magyar választási rendszer új változata sem veti el az ezerszer is leszerepelt kopogtatócédula rendszerét, nem vezeti be a kaució rendszerét, ami egy bizonyos pénzösszeg letétbe helyezéséhez kötné egy-egy párt és főpolgármester-jelölt indulását, és ez a pénz csak akkor járna vissza, ha az induló elérné a választásokon a 2-3-4-5 százalékot. 20 Simplicissimus Budapestje * *Mottó: „Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek?” – XX. század végi mondás BEVEZETÉS A KORSZERÛ SZNOB- ÉS HEDONIZMUSBA, VALAMINT AZ ALKALMAZOTT EMBERLESÉS TUDOMÁNYÁBA
