Budapest, 2010. (33. évfolyam)
1. szám január - Jolsvai András: Visszajáró LXX.
val. Sorozatokban gondolkodom, jelenleg a táj absztrahálása izgat legjobban. Elkezdem, mondjuk a vízparttal. Folyó, fák, csónak, fények, s mire az ötödik-hatodik tábláig érek, már csak a csónak egy darabja marad meg, esetleg kiegészül valami nem látható részlettel. Mert számomra az a lényeges, miáltal saját tájamat tudom megmutatni a közönségnek. Az ihlet Dúzson kapott el, egyik barátom szőlőspincéjében, odajárunk nyaranta. Csináltam ott sorozatokat is; borszűrő papírra festettem tájrészleteket a megmaradt páclével. Különleges árnyalatot kaptak a figurák, amikor kész lett, játékból kiállítottam őket. Rögtön rám sütötték a borral festés városi legendáját. Holott lehetne a dúzsi pincék rejtélyes kapujáról is beszélni, a domboldal árva szőlőkaróiról, és arról az expresszív formavilágú színkavalkádról, ami ott fogadja a látogatót – hogy Győrffy barátomat idézzem. – Ó, a művésztelepek... – Persze, igazad van, azt a hangulatot semmivel sem lehet helyettesíteni, a közös alkotás és a bezárkózás váltogatja egymást. Az ott készített nyári sorozataimon a formák és színek áradására koncentráltam, a megszületett képek sorsfordulót jeleznek az életemben. Ahogyan Caspar Da vid Friedrich megfogalmazta: „A festőnek nemcsak azt kell festenie, amit maga előtt lát, hanem azt is, amit magában lát. Ha azonban semmit sem lát magában, akkor hagyja abba annak festését is, amit maga előtt lát.” Ez tiszta, világos beszéd. – Mi is ezt próbáljuk itt! – Fő a lelkesedés, az ember munka közben elfelejti a nyavalyáit. – Találkoztál tegnap Mártával? Alig tudott följönni lépcsőn, annyira fájt a lába, azután szinte egyhuzamban nyolc órát állt a festőállvány előtt. Amikor végzett, hazasántikált. – Hát, így van ez mivelünk... Ennyi és nem több a hozzáfűznivaló, mert minek is ragozni, aki érti, menjen, vagyis jöjjön. ● Ma hetvenkedni fogok. Persze, csak visz szafogottan, jelzésszerűen, ahogy egy ilyen sorozathoz illik. De azért jegyezzük meg ezt a számot: ez már életkorban is jelent valamit. Na jó, legközelebb a százasnál fogjuk felkapni a fejünket. És most dologra! Ma azzal a kérdéssel fogunk szembenézni, hogyan változtatja meg a környezetét egy új épület. Minden új épület megváltoztatja, természetesen. A Körönd környékén például, ahol lakom – s ahol ily módon a szokásosnál is többet szoktam álldogálni, figyelni –, lassan betelnek a foghíjtelkek, beépülnek a padlásterek. Ettől, egyfelől, megváltozik a környék képe. Jobbára előnyére, persze, hiszen a lerobbant falak, homlokzatok ilyenkor megújulnak, de van azért néhány ellenpélda is – amikor az új ház semmiképp nem illik a környezetébe. Megváltozik a környék hangulata is – több lesz az autó, kevesebb a parkolóhely. (Hiába építenek ugyanis teremgarázsokat az új házak alá, a lakók többsége nem kér belőlük – mint kerületi lakos, jelképes összegért parkolhat az utcán. A látogatók meg akkor se mehetnek be a garázsba, ha akarnak, hiszen az nem nyilvános.) Az új autók mellett aztán új emberek tűnnek fel, új kutyákkal, szokásokkal: a környék, mely korábban évtizedekig semmit sem változott, most hirtelen átalakul. És akkor még nem beszéltünk az üzletek átalakulásáról – pedig azok is egy sor változást hoznak magukkal. Itt, a Körönd környékén például egy ruhanagykereskedő-negyed alakult ki az elmúlt évtizedben, beszippantva minden üzletet, földszinti lakást, pincét – és olyan forgalmat teremtve, mely azelőtt elképzelhetetlen lett volna. Ennyit az elméletről, és most nézzük a konkrétumokat. Egyetlen épületről, pontosabban épületegyüttesről fogok szólni, mely nemrégiben készült el (egészen szigorúan szólva teljesen még nem is), s mely a Lajos utca-Szépvölgyi út – Bécsi út határolta területen fedezhető fel. Irodaház és üzletház egyben, ahogy mostanában szokásos, neve is van, félig magyar, félig angol – valamilyen corner, ha jól emlékszem – , szóval, az is a szokásos. De a többi nem az. Az történt ugyanis, hogy a területen található, egymástól eredetileg független házakat a tervező most egybeszerkesztette. A központot az egykori iskolaépület adja – kétemeletes, klinkertéglás, ívelt ablakos iskola ez, épp olyan, amilyen sok tucat épült a múlt századfordulón meg a klebelsbergi időkben, Bárczy István polgármester programja szerint. Az iskola messze kiemelkedett a környezetéből, hiszen régi, apró, földszintes polgárházak szegélyezték, a hagyományos óbudai építészet termékei. (Kétszárnyú kocsibejárók kerékvetőkkel, kicsi ablakok az utcára, belül nagy udvar, műhellyel, istállóval). Ezeket a házakat kívülről felújították, belülről átalakították – összekötve a szálakat. Végül a Lajos utcai oldalon elkészült egy teljesen új szárny (itt bontottak is, egy harmincas években épült, felejthető, emeletes házat), ezeket a belső udvaron egy üvegezett átrium köti össze, a pincegarázs pedig a negyedik utcáról közelíthető meg. Első látásra tehát (elsuhanó autóból, mondjuk) úgy látszik, mintha minden maradt volna, ahogy volt, csak a háztömböt szépen felújították. A második látásra aztán kiderülnek a ravaszságok, az ötletek. Az irodák ez idő szerint még nem keltek el teljesen (egy komoly molinó hirdeti a falon a kedvezőnek látszó árakat), a földszinten azonban már átvették az uralmat az új üzletek. Az iskola (bocsánat, bocsánat, most már egykori iskolát kellene mondanom) alsó szintje egyterű, modern olasz étterem lett, egy jó nevű lánc tagja. Az izgalmat éppen az adja, mennyire eltér a külalak a tartalomtól. Szigorú hivatali épületbe lépünk be, és vidám gasztronómiai térbe érkezünk. A három kis hajdani polgárház egyike e sorok írásakor még félkész állapotban van (kívül kész, belül dolgoznak rajta), a másik kettő azonban már elnyerte új formáját. Az egyikben hangulatos kávézó nyílt, a másikban titokzatos szakácskönyvbolt és főzőiskola – ha jól értem, konyhai felszereléseket is árulnak benne. A Lajos utcai oldalon meg (itt van az új épület) egy nagyszabású drogéria nyitotta meg kapuit. De a legérdekesebb az, hogy mennyire megpezsdült az élet a környéken. Az eddig haldokló kis boltok (étterem, gyógyszertár, cipőbolt, papírbolt, ilyenek) hirtelen új életre keltek, a Lajos utcának ez a szakasza máris megtelt izgalmas dolgokkal, és a Bécsi úton se lehet már reggel se parkolóhelyet találni. A Szépvölgyi út túloldalán is levegőhöz jutott a kispályás bevásárlóközpont, szépülnek, alakulnak a házak. Látják, ennyit számít egy jó lépés. És mi lesz itt még tavasszal! ● 27 BUDAPEST 2010 január Visszajáró LXX. Jolsvai András
