Budapest, 2010. (33. évfolyam)
5. szám május - Jolsvai András: Visszajáró LXXIV. - Serfőző Melinda: Nyári sztárzápor
A könnyedebb zenei műfajok kedvelői máris több dátumot jegyezhetnek be a naptárukba, hiszen idén is jó néhány neves zenész, énekes teszi tiszteletét nálunk. Itt van mindjárt Paul Anka , akinek éppolyan jól áll a hatvanas években írt nagy sláger, a You Are My Destiny, mint a nemrég készült Nirvana-feldolgozás, a Smells Like Teen Spirit. Az ünnepelt libanoni-kanadai sztár csak nemrég járt nálunk először, de akkor olyan jól érezte magát, hogy megígérte, visszajön. Úgy tűnik, szavatartó ember: június 3-án ismét a Papp László Budapest Sportarénában ad koncertet. Néhány nappal később, június 8-án egy másik „nagy öreg” érkezik: Elton John szintén az Aréna színpadát veszi birtokba. A leginkább talán a Candle In The Wind szerzőjeként ismert, hat Grammyvel díjazott zongorista-énekes néhány éve járt már nálunk a Kapcsolat koncert vendégeként, akkor több tízezren voltak kíváncsiak zenéjére. Nagy valószínűséggel most is telt ház előtt játszik majd. Nyári sztárzápor Serfőző Melinda Bár még korántsem végleges a nyári kulturális események listája, már biztos, hogy idén is számtalan program közül válogathatunk a fővárosban, legyen szó könnyűzenei, esetleg komolyabb műfajú koncertről, szabadtéri színházi előadásról, zenei fesztiválról vagy épp egy programokkal fűszerezett sétáról a Lánchídon. Budapest nyári programkínálatából szemezgettünk. 14 BUDAPEST 2010 május Ma nem gyalogolunk. Gyalogoljon, aki buksi medve láncon, nekünk azt nem szabad. (E szövegbe szó szerint vagy eltorzított formában egy darab József Attila-idézetet helyeztem el, részben, hogy hódoljak a posztmodernnek, részben, hogy így tisztelegjek a hatvan esztendős Esterházy Péter előtt. Megtörtént.) Villamosra fogunk szállani ma, azzal hasítjuk majd a levegőt, eme környezettudatos lépéssel bizonyítva, hogy Lehet Más a Visszajáró. (Elemvé.) Választásunk (szóljanak, ha véletlenül áthallanának!) a tizenkettes villamosra esett. A tizenkettesre, mely egyike legkedvesebb villamosaimnak (másika, mostanában, a tizenhetes, de ebbe most ne mélyedjünk el), s melyet nemrégiben komoly méltánytalanság ért. Erősen megkurtították az útját. A járatsűrűségéről már nem is beszélve. Úgyhogy igazán ráfér egy kis vigasztalás: ezt tesszük most, a magunk sete-suta módján, visszajárónk helyszínévé és alanyává emelve a tizenkettest. A tizenkettes ifjúkoromban napi élményem volt. Gimnazistaként úgy kezdtem a nap közéleti részét, hogy háromnegyed nyolc után öt perccel – futva – elértem a tizenkettest a Dózsa György úton. Akkor még – szintén futva – éppen beértem nyolcra az osztályba. Ez persze az optimális változat volt, a gyakoribb meg az, hogy hiába futottam, lekéstem a mondott viszonylatot, és így az első órakezdést: onnan már csak az égiek mentettek meg az igazolatlan órától. (Tanárfüggő volt a megoldás.) Hazafelé meg gyakran azt játszottuk négyen – a Dobra Jancsi, a Csuli, a Darázs Pista meg én – hogy egyegy megállót mindenkinek futva kellett megtennie a villamos mellett. Ha még a megállóban utolérted a tuját, egész pontot kaptál, ha már mozgásban volt, de még fel tudtál ugrani, felet, és ha lemaradtál, nullát – ráadásul aznapra ki is estél. Nem részletezném nagyon ezt a végtelenül emelkedett és intellektuális kamaszkori játékot (tudnám pedig, hisz itt is sok függött a szerencsétől – az egyes megállók hossza ugyanis erősen eltért egymástól –, az utasok számától, az időjárástól és fizikai állapotunktól), elég legyen annyi, piszok mázli kellett ahhoz, hogy nagyobb baj nélkül – mert azért zúzódtunk, ahol értük – megúsztuk ezt a dolgot. Azokban a daliás időkben a tizenkettes Palota szívéből egészen a Marx térig közlekedett. (Kádár utca, hogy pontosak legyünk.) Ezek a daliás idők persze már régen elmúltak, először közepesen daliásra változtak (akkor már csak a Lehel térig hatolt el a tizenkettes), majd teljesen eldaliátlanodtak. De annyira, hogy mára szegény tizenkettesünk voltaképpen a tizennégyes apró nyúlványa lett. Egy vakbél, úgy kell az egészet elképzelni. Merthogy maradék útvonala – az Angyalföldi kocsiszíntől halad a palotai Kossuth utcáig – a nagy testvér útjának gyenge másolata csupán. Egyéni színt csak akkor kap, amikor az aluljárón áthalad a Sződliget utcához: a tizennégyes itt végleg szakít vele, metrónak képzelve magát egészen Káposztásmegyerig suhan magában. De dologra. Illetve Tátra-kocsira. Merthogy büszke Tátrák járnak ezen a vonalon, hosszú évtizedek óta. A tizenkettes kétrészes, remek villamos, mindkét irányban pompásan vezethető. (A végállomáson a masiniszta sétál, nem a kocsi kanyarodik.) Az ujpesti Szellemtelepnél szállunk fel – a név hajdani temetőre utal –, itt van az Angyalföldi kocsiszín, mely, nevével ellentétben, már a negyedik kerületben található. (Igaz, éppen hogy. És az is igaz, hogy a hajdani ujpesti kocsiszíntől – melyből mára közért lett – különböztették meg ezzel a névvel.) Nincs sok utas – a lakótelepiek nappal dolgoznak vagy otthon ülnek – azok majd a központnál szállnak fel. De addig megállunk még a gimnáziumnál is. (Szerénységem tiltja megsejtetni önökkel, milyen kiváló elmék végeztek ott egykor.) A központi megállónál villanyrendőr tartóztat hosszan bennünket, aztán következik a Városháza. Utazásom idején minden a feje tetején áll itt (készül Közép-Európa legszebb főtere), de mire e sorok megjelennek – úgy ígérik – lehet majd gyönyörködni. Aztán a nagykanyar jön, a Külvárosi Kávéháznál, ahol a hajdani Dózsa György útból mára Görgey lett. (Még jó, hogy az Ujpesti Dózsából nem lett Ujpesti Görgey.) A technikum következik aztán, az SZTK, a Szülőotthon – üresen áll, szomorúan – az állomás, s szinte föl se nézünk, már megérkeztünk Palotára. Tizenkét perc az egész, mégis az egész gyerekkorom. ● Visszajáró LXXIV. Jolsvai András
