Budapest, 2009. (32. évfolyam)
12. szám december - Zappe László: Két macskaként az Örkényben
tized kiemelkedő mesterei, többek között Ybl Miklós, Hauszmann Alajos, Szkalnitzky Antal és Weber Antal míves terveivel. Kiállításunk ötletet adott az egyes városok szakembereinek, hogy maguk is bemutassák a hasonló modorban megfogalmazott épületeik dokumentumait. Ezek a szakmai sikerek. Ezekre rakódik folyamatosan a közös munka és beszélgetések nyomán egyre mélyülő emberi kapcsolatok sora. Az intézmények együttműködésének eredményeképpen jövő év tavaszán Budapest Főváros Levéltára a Belgrádi Történelmi Levéltár anyagából fogad egy kiállítást. A neoreneszánsz kiállítás pedig 2010-ben a tervek szerint a Felvidékre utazik. A két új helyszín Kassa és Pozsony. Az anyag iránt München és Bécs egy-egy kiállítóhelye is érdeklődik. ● Karinthy Frigyestől tudhatjuk, hogy az ember olykor két macskának érzi magát. Csak ezt nem mindig könnyű bevallani. Olykor észrevenni sem. Az Örkény Színház Macskajáték-előadása alatt és után is csak nagyon lassan jöttem rá, hogy ezt az előadást én legalább két szemmel és szívvel nézem. Merthogy nem lehet rossz egy Örkény-előadás, ahol Pogány Judit, Molnár Piroska, Csomós Mari és Kerekes Éva játs z sza a főszerepeket, viszont a Sulyok Mária óta belém rögződött Orbánné-képhez akár Molnár Piroska, akár Csomós Mari közelebb állt volna, mint Pogány Judit. Elvárásaimat, előítéleteimet azonban igazán erősen az új átirat, a regényből és a korábbi darabból újrakomponált szöveg irritálta. Ennyire élesen és ellentmondásosan még soha nem éltem át azt, hogy az ember a színházban egyszerre vágyik vadonatúj és megszokott élményre. Klasszikusok esetében ez oly természetes, hogy észre sem vesszük. Elvárjuk, hogy új fényben jelenjen meg az ismerős szöveg, aztán legfeljebb nem tetszik az új értelmezés. Örkény korai darabjai azonban máskép pen klasszikus szövegek, mint az szokásos. Elbeszélő prózából lettek színpadi dialógusokká. Mégpedig olyan időben, amikor a színházi formák már eléggé föllazultak ahhoz, hogy az úgynevezett dramatizálás során az elbeszélő jelleg ne tűnjön el teljesen; sőt a prózai formabontás nyomait is megőrizte a korabeli színpadi változat. Mégis igaza van Gáspár Ildikó dramaturg nak – aki a műsorfüzetben okos tanulmányban indokolta és részletezte az új változatot –, hogy mintegy négy évtized múltán túlságosan gömbölydednek, lecsiszoltnak érezhetjük az egykor nagyon újszerűnek ható verziót. Valószínűleg a Macskajátékkal is az történt, ami a magyar próza más klasz szikusaival: az hullott ki belőle a színpadhoz vezető úton, ami benne a legerősebb volt. Ha nem is változott meg úgy, mint a boldog házassággal végződő Noszty fiú, de élei, szögletei lekoptak, tragikus felhangjai megcsöndesedtek. A groteszk színpadi humor legalább annyit elfedett, mint amennyit kiemelt a tragikus mélységekből. Gáspár Ildikó és a rendező Mácsai Pál Örkénnyel foldozta ki Örkényt. A szövegből mulatságos jelenetek kimaradnak, viszont hosszú monológok belekerülnek a regényből. A rendező meg elveti a hajdani modernség kötelező rekvizitumait. Például elhagyja a telefonkészülékeket, egyáltalán a különböző helyszínek jelzését. Nem rágja a néző szájába, hogy a színen zajló dialógus fizikai valójában miképpen, milyen közvetítő közeg segítségével folyik le. Egyáltalán elveti a naturális valószerűséget, legfeljebb a nyomait hagyja meg. Az Izsák Lili tervezte játéktér kétségkívül Orbánné kopott pesti lakása, de nem csak az. A Garmisch-Partenkirchenben élő Gizát játszó Molnár Piroska a teljes első részben a szoba közepén ül egy műanyag kerti székben. Ugyanitt folynak le a presszó-jelenetek Paulával és Csermlényivel, Orbánné látogatásai a lányánál, találkozása Cs. Bruckner Adelaidával annak lakása küszöbén. Az előadás vége felé pedig különösebb rendezői jelzések nélkül megszólal az író is, a szereplők már nem játszanak, nem dialogizálnak, hanem egyszerűen székben ülve elmondják, mit tesz, mond éppen az általuk addig játszott figura. Nem képzelhetem magam természetesen annak a számomra elképzelhetetlen nézőnek a helyébe, aki először találkozik a Macskajáték hőseivel, történetével, nem tudom kitalálni, mennyit ért belőle a puszta cselekmény szintjén. Én tudom, mi történik, és érzem, hogy a megújított szöveg meglepetései végül is inkább megrendítenek, mint zavarnak. Élvezem Pogány Judit kiszámított buzgalommal cserfelő Orbánnéját, Molnár Piroska szigorú Gizáját, Csomós Mari ravaszul, rejtetten negédes-alattomos Pauláját, Kerekes Éva magánszáma pedig, ahogyan Egérke életét elbeszéli, a feledhetetlen nagy színészi bravúrok között marad meg emlékezetemben. Azt az alapjában teoretikus berzenkedést pedig, hogy e négy nagy színésznő valójában nemcsak négy különböző figurát formál, de négyféle színházi stílust, játékmódot is rak egymás mellé, lassan elfeledem. Talán csak Végvári Tamás szörnyen közhelyes Cserm lényi Viktorán nem tudom annyira túl tenni magam, hogy a kezdetben az előadással elégedetlenkedő egyik (vagy másik?) macska végképp elhalhasson bennem. ● Két macskaként az Örkényben Zappe László 34 BUDAPEST 2009 december Budapesti neoreneszánsz emlékek a Belgrádi Történelmi Levéltárban
