Budapest, 2009. (32. évfolyam)
12. szám december - Jolsvai András: Visszajáró LXIX.
Hideg van, ma nem mászkálunk sokat. Egy saroknyit csupán. Az Akácfa utca kicsiny részét fogjuk bejárni, a Rákóczi és Dohány utcák közöttit. Hét ház az egész. Valaha jól ismertem, a nyolcvanas évek végén nem volt hónap, hogy meg ne fordultam volna erre. Sok mindenre élesen emlékszem ebből az időből, de bizony sokat el is felejtettem. Felhívtam valakit, akiről tudtam, hogy a hatvanas években itt gyerekeskedett – kértem, meséljen nekem azokról az időkről. Így állott össze az alant következő kevercs, melyet ily módon legalább három réteg alkot, mint a flódnit. Egy mai, egy húsz év előtti meg egy negyven éves. Úgyhogy ez itt egy igazi visszavissza-visszajáró. Induljunk akkor a Rákóczi út felől. És kezdjük rögtön a páros oldalon. A sarkon, gyerekkoromban, nem volt semmi. Egészen pontosan a semmi volt ott. A helyiek is úgy emlékeznek, hozzátéve, hogy háborús foghíjtelekről van szó – szép kis bölcsességfog lehetett egyébként, komoly, körúti sarki ház. Húsz éve parkoló volt, egyike az első fizetős parkolóknak Pesten. Ma elegáns irodaház, füstüveg ablakaiban az egész környék tükröződik, különös fénytörésben. EMKE irodaháznak hívják egyébként, többé-kevésbé indokolatlanul, hiszen a hivatkozott kávéház (mely egy sarokkal odébb volt fellelhető) már régen eltűnt a történelem süllyesztőjében. Ma bank van a helyén, mondanom sem kell. Nagyon kíváncsi vagyok, hányan tudják a modern irodaház dolgozói közül (kik rendre ott cigarettáznak a sárgaréz névtábla előtt), mit jelentenek e betűszó részei. Tartok tőle, sehányan. Csak használják, mint a Gelkát, a Közértet meg az Ermát. De vissza az Akácfa utcába. A négyes számú bérház a tizenkilencedik századból való (mint az itteni házak java), földszintjén húsz éve még a szovjet filmek apró mozija működött, Gorkijról elnevezve, most termében egy vallási közösség tartja összejöveteleit: királyság, csak annyit mondok. Itt van aztán a kézimunkás, az utcarészlet legrégebbi üzlete, szerintem fél évszázada nem változott a kirakata semmit: ugyanazok a hímzések, gobelinek, előnyomások. Valaha minden sarkon volt ilyen, most nemigen akad már egyetlen másik sem. A bérházon viszonylag új emléktábla hirdeti, hogy itt született Böhm Vilmos , a magyar és nem zetközi szociáldemokrácia jelentős alakja. Aztán jön Hardy úr, a rovarirtó. Szintén régi bútordarab itt, évtizedekkel ezelőtt létezett már, az a hír járja, hogy valaha rovarirtók egész nemzedékét nevelte ki. Poloskák, csótányok és svábbogarak generációi rettegtek a Hardy úr ciánjaitól, és méltán. Hardy úr persze csak kapu fölötti címtáblaként van jelen az utcán, a cég a ház belsejében foglal helyet, egy lakásban. Valaha (ez most a húsz év előtti állapotra is igaz) ezen a részen az üzletek, vállalkozások – azaz a tisztes ipar meg a tisztes kereskedelem – e bérházak belső részeiben voltak – kapualjakban, földszinti lakásokban. Amikor arra keressük a választ, miért estek rendre el ezek a kétkezi vállalatok, nemcsak a plázák megjelenésére és a vásárlási szokások átalakulására kell gyanakodnunk, hanem hétköznapi életünk drámai megváltozására is. Valaha napközben e bérházak kapuja tárva-nyitva állt, s a házak élénk forgalmat bonyolítottak. Nem voltak még távnyitók, csengők, rácsok és lakatok. És őrzők-védekezők se voltak lépten-nyomon. Na, ennyit a poloskákról meg a rovarirtásról. A hatos számú egy későbbi ház, modernebb is a többinél, kalandosabb is – húszas évek, ha igaz. Ez is sarokház, mélyen benyúlik a Dohány utcába. A háznak sok híres lakója volt, de a legnagyobb legendáriuma Körösi úrnak, az úri szabónak van. Körösi úr a város egyik legdivatosabb szabásza volt a hatvanas években (sőt, később is), olyan hírességek csináltatták nála öltönyeiket, mint a Vámosi János (hogy csak egy példát mondjunk). Szemben, ahol most (tkp. évtizedek óta) egy bajor söröző található (egykori fénye mára megkopott kissé, a környék általános romlása rányomta a bélyegét erősen), valaha szintén javítóműhely állott. Mellette árulta papírzacskókba áruját Pista bácsi, a zöldséges. A helyet most felújítják, festik, árulják. Aztán egymás melletti apró boltok következtek. Egy virágos, egy lóversenyes, Ihászné ruhaüzlete (bizony, a Vasas egykori válogatottja kapta ezt a boltot gebinbe, ahogy akkoriban szokás volt), és Tringliné , a libás. Márton nap előtt jó volt, ha feliratkozott az ember – szép, vidéki hízott liba érkezett, egyszer a hátamon vittem egyet haza, végig a hatos villamoson. Volt derültség, csak annyit mondok. A kis boltok többsége odalett, helyükön ma összevontan egy sztriptízbárszerű üzem működik. Madárcsontú, fáradt lányok cigarettáznak a bejáratánál. Aztán már csak a szálló van hátra, az is foghíjtelken épült a hatvanas években – egyedül a bárjáról volt híres egykor, melyet Maximnak hívtak, nyilván a szemben lévő Gorkijról jutott a névadók eszébe. Most zajos turistaszálloda, nemcsak az árai alacsonyak, hanem a színvonala is – már amennyire ez az utcafrontról megállapítható. A sarkon a hajdani EMKE (ld. mint fenn) egykori bisztrója változott hamburgerevővé. Kár érte, egykor itt kürtöskalácsot és grillcsirkét evett a fáradt vándor, és a hidegkonyhája is kiállta a versenyt a Mézes Mackóval. De hogy az mi volt, azt már végképp nem magyarázom ma el. ● egyik legfontosabb elemét, a kultúrházat, és benne a Zsidó Múzeumot. A hitközség ekkoriban ismerte fel, hogy a múzeum a hitközségi hatalmi struktúra egyik fontos eleme, s a kiállítások tulajdonképpen a közösség kirakataként szolgálnak. „A kultúrház közvetlenül a főtemplomhoz csatlakozik és stílusában hűen követi azt” – írta Bokor Izsó a harmincas években, és jóllehet ő csak az építészeti stílusra utalt, a zsinagóga és a múzeum egymást erősítő helyszínekként összehangolt szellemi irányzatot képviseltek. Történetszemléletüknek hangsúlyos eleme a magyarok és a zsidók harmonikus együttélésének hangsúlyozása. A pozitív történeti példákkal léptek fel a harmincas évek törvényekben és a hétköznapokban is megjelenő antiszemitizmusa ellen is, folyamatosan bizonygatva a magyar zsidó közösség kulturális kiválóságát, hazafiságát és áldozatkészségét. Már-már közhelyszerű megállapítás, hogy a kultúra a modern ember valláspótléka lett. A lipótvárosi zsinagóga cseretelkén felépült múzeumépület annak jele, hogy a pesti zsidóknak Isten templománál már a huszadik század első felében is nagyobb szükségük volt a múzsák templomára. ● 19 BUDAPEST 2009 december Visszajáró LXIX. Jolsvai András