Budapest, 2009. (32. évfolyam)
10. szám október - Zeke Gyula: Katica
Magam sem tudom, miért nem hoztam szóba mindidáig e hasábokon azt a különös örömöt, azt a semmi boldogsághoz nem hasonlítható érzést, amely akkor fogja el a városjárót, ha új kávés helyet pillant meg. Már újat úgy, ahol ô még soha nem járt, és aminek a hírét sem hallotta. Nem vagyok egyedül az örömnek evvel a válfajával, ezt bizonyosan tudom. No ilyen boldogság ért nemrégiben, amikor feleségemmel a Cohen-koncertre igyekezvén parkolóhelyet kerestünk a Stefánia úton és tovább. Hármasból kettesbe váltván oldalt fordultam, s elôkertes, vaníliaszín portált pillantottam meg, fölötte különös felirattal: CAFÉ KATICA. Semmit nem tudtam errôl a Katicáról, csupán a neve csengett ismerôsen. Nem tudtam róla semmit, mert az utóbbi évtizedekben nemigen járok arra. Az ember, még ha a mozgása nem tapad is szorosan a lakás-munkahely útvonal feszes járszalagára, hajlamos ismerôs utakon járni, és ha van jobb dolga, csak ritkán vetôdik a Nagykörúton túlra. A Stefánia út ezen – a Hungária körúttól a Thököly útig tartó – szakasza ráadásul számomra abban az idôben is ismeretlen volt, amíg érdemes volt a Népstadionba látogatni, az arénát osztálytársaimmal ugyanis a hetvenes években jobbára az eseménydúsabb és közelibb Verseny utca felôl közelítettük meg. S abban az idôben még – késô bánat – sokkal jobban érdekelt a foci, mint az eszpresszók világa. Nem látogattam meg így eszpresszó korában a helyet, pedig ha máshonnan nem, Bodor Ferenc néhol vers-erejû beszámo lójából tudhattam volna róla (MANCS, 1993. ápr. 8., 31. p.) „... alig van meccs az arénában (...) A csend madarai nyugodtan kiülnek a Stefánia fáinak ágaira, onnan néznek le ránk, fáradt barangolókra. Be is térünk a Katicába, otthonos a tér, bár rögtön elhatározzuk, hogy ma nem bökdössük a zöld posztót dákóinkkal. Leülünk egy derékban kettévágott páholykába. Mosoly fogad és szeretet, lelkünk tükörsima délmorva hajnali tó. Késôbb beindul a tévé...” Posztszocialista presszóként is jeles lehetett hát a hely, látjuk, biliárdasztala is volt, még ha ugyancsak láthatólag elôre is haladt már a nyolcvanas évtizedben beindult elkocsmásodás útján, melynek legfôbb elsô stációi mindenütt a vendégterekben megjelenô tévék és játékautomaták voltak. Nem véletlen, hogy a mai állapotot megelôzô utolsó utcaképen már a SÖRÖZÔ felirat ékeskedik. Maradjunk hát pár szóra még a hely történeténél. Honnan van elôször is a kedveskedô neve, mely ma is ható mágiával afféle mesés udvarlási kalanddá stilizálja a Kádár-korszak évtizedeit? Nos, még semmit sem tudok arról, hogy az ötvenes évek elejétôl kiépülô szocialista presszóhálózat egyes üzemegységeinek nevérôl ki döntött. Tény azonban, hogy a kávéházak és a régi eszpresszók államosításával, valamint az eszpresszónak a kávés nyilvánosság vezetô intézményévé válásával a háború elôtti idôk és a koalíciós korszak eszpresszó névadási sajátságai érzékelhetôen megváltoztak. Megjelentek, majd mind inkább elôtérbe kerültek a korábban szinte teljesen hiányzó nôi keresztnevek – Anna, Csilla, Ibolya, Györgyike, Marika, Teri, Tünde, s így tovább –, s közülük is kiemelkedtek gyakoriságukkal a Kata, Kati, Katica. (A Szentkirályi utca 8. alatt állt – a hetvenes években Ámor néven – a kilencvenes évek közepéig a Kati eszpresz szó, a korszak során és máig mindvégig a Váci út 54. alatti Kávés Katica, s már a kilencvenes évek elején a Visegrádi utca 52/b. alatti Kata eszpresszó.) A mi Katicánk az ötvenes évek elsô felében nyitott, az elsô biztos híradást a létérôl egyelôre az 1956-os budapesti telefonkönyv adja. Születésekor az 1433-as számot viselte, s idestova hat évtizede üzemel már a Stefánia út 39-es számú házának földszintjén. (Az út 1946-tól 1961-ig Vorosilov marsall nevét viselte, onnantól 1990-ig pedig Népstadion út volt.) A koncert utáni visszatérésem alkalmával is a Hungária körút felôl indultam, de már gyalog. (A fülemben mély nyugalmával ott lüktetett még Cohen 75 éve érlelt, szelíd, rekedtes basszusa, az elmúlni nem tudó szenvedély hangja.) Szép út, ajánlom az olvasónak. Mindjárt az elején egy csodamód meghagyott 19. századi villában ott áll négy éve már az Ypsilon Café, amely nem csupán arról nevezetes, hogy az udvarát háború elôtti, gyönyörû cégjegyes téglák borítják, de arról is, hogy asztalainál éhség esetén struccpörköltöt is ehetünk. (Bámulatos egyébként, hogy a hely az elviselhetetlen hangokat és gázokat Katica szöveg: Zeke Gyula, fotó: Sebestyén László 34 BUDAPEST 2009 október ÖRÖKKÁVÉ
