Budapest, 2009. (32. évfolyam)
7. szám július - Horváth Júlia Borbála: Happy jövőt, vízibusz!
A legtovább Tudor, Vidor és Morgó húzta (az igát), a kilencvenes évek közepén jutottak az átkereszteltek mostoha sorsára. Hapci és Kuka komoly elôélettel rendelkezett: hatvannyolc és nyolcvankettô között már szolgáltak a fôváros kötelékében, majd a késôbbiekben még vissza-visszahívták ôket, végül ôk is letették a lantot. Vagyis a kormányrudat. Helyesebben közülük a használhatóbbakat javították, kupálgatták, és némi csinosítás után némelyikük Várhegy, Tabán és Halászbástya (stb.) néven futott ki a szabad vízre úgy, hogy még az édesanyjuk sem ismert rájuk (Hófehérke maradt az, ami, bár családfájában, 1895-bôl a Margitsziget név is felmerül). Jancsi és Juliskáról nincs hír, a Budavár és a Lágymányos, a két sétahajóikon viszont a kezdetektôl jelen van. A budapesti vízibusz-korszak az ötvenes években kezdôdött. A Magyar Hajó- és Darugyárban megindult a gyártás, mellyel teljesítették az új fôvárosi hajóztatási politikát. A lelkesedés, mint minden építômunkában, határtalan volt. Hétvégére brigádok és kollektívák szerveztek jutalomkirándulást, a Római part vidám kacagással telt meg, sült hal és virsli-sör mellett szórakozott a dolgos munkásosztály, és a Szabad Nép 1956. augusztusi számában képes beszámolót közölt a három új, százötven személyes vízibusz üzembe helyezésérôl, melyek a Gellért és a Margitszigeti Nagyszálló között szállították a nagyérdemût. Megállóhelyek: Molotov tér és Bem rakpart, viteldíj: felnôtteknek egy forint, gyerekeknek hatvanöt fillér. Az ôszi események minden szinten elvették a kedvet a hajókázástól, ám az élet nem állt meg, így már 1957-ben megalakult a Fôvárosi Kishajózási Vállalat, mely három komphajóval és huszonhat kishajóval – Hüvelyk Matyival az élen – folytatta, majd kicsit keserûbb mosollyal ugyan, de válogatottabb résztvevôkkel a csónakházi élet is visszatért. Sokat javított a hangulaton, hogy a második világháborús számûzetése után hazaérkezett Zsófia sétahajó is folyamatosan dolgozott (Szabadság néven), szezononként több mint százezer utassal a fedélzetén; köztük magával Hruscsov val és Gagarin nal. A rep rezentatív Zsófia-Szabadság azonban csúnya véget ért: több évtizedes szolgálat után selejtezték, majd biztos, ami biztos, kettévágták. Legendás társával sem volt sokkal kegyesebb az ég: a lapátkerekes Petôfi felújításra Apatinba érkezvén leégett. Idôközben a háborús sérült dunai hidakat rendbe hozták, a fotográfusok ügyesebbjei történelmi felvételeket készíthettek, amint az igen népszerû törpe-sorozat egyike a lebontásra ítélt Kossuth-híd lábainál forgo-Happy jövôt, vízibusz! szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László Budapest nagyvárost a kellôs közepén szeli át folyó, ezáltal a legköny nyebben és a legszebben hajón közelíthetô meg. Ezzel az adottsággal a környezô nagyvárosok nem dicsekedhetnek. A rejtelmes Bécsben például órákig bolyonghat az ember anélkül, hogy folyóra lelne, a koronázó város, Pozsony és az iparosodott Belgrád belvárosa hajóval nemigen bevehetô, a duplikált Komárom ugyan jól áll vizes területtel, de nem fôváros. Ennyi elfogultság tán megengedhetô a lelkes budaiaknak és pestieknek, s a folyó 2850 kilométeres szakaszából huszonegynéhányat használó magyar lakosság idônként vízre száll. Ki a part közelében, mások ladikkal, kajakkal, evezôssel próbálkoznak, a hosszabb utat bejárók viszont kitartóan keresik Hófehérke és az ô törpéinek menetrendszerinti járatait. 26 BUDAPEST 2009 július
