Budapest, 2009. (32. évfolyam)
7. szám július - Farkas Zsuzsa: A bécsi festő, a pesti fényképész, a budai vendégfogadós
1878-ban ezt a mûtermet eladták az Ellinger testvéreknek, akik a következô húsz évben folytatták a kialakított reprezentatív portrékészítési hagyományt. A budai vendégfogadós 1865-ben Borsos és Doctor nyílt árverésen megvásárolta a Szép juhászné vendégfogadót a budai hegyekben. Egy ideig – fôleg a kortársak számára – ez csupán meggazdagodásuk ékes bizonysága volt. Néhány 20. századi történész azonban e lépést a lecsúszás jeleként értékelte, amit összekötöttek a részegeskedés vádjával. Ez utóbbira nincs bizonyíték. A gyönyörû fogadót Pavianovich János, Buda jegyzôje építet te a Svábhegyen, 1780 körül. A Wirthaus Zur Schönen Schäferin a három holdas réten népszerû kirándulóhely volt, melyet késôbb emeletes ráépítéssel bôvítettek. Rudolf Alt Buda-Pestet bemutató, 1845-ben megjelent 32 rajza között ott található az 1830-as években a régi ház mellé épített klasszicista mulatóhely képe. Borsos és Doctor 13.000 forintért vásárolta meg a vendégfogadót. A sajtó félig komolyan, félig irigykedve és csipkelôdve kommentálta a mesterek meggazdagodását. Megállapították, hogy a (képzô)mûvészek lenézik a fényképészetet, miközben nélkülöznek, tengôdnek. A fényképészek kikacagják ôket, miközben gyorsan gazdagodnak. Hasonló kritikát kapott Mayer György fényké pész is, aki a Monarchia területén felállított, jól jövedelmezô mûtermeinek köszönhetôen több házat tudott vásárolni Pesten. Borsosék rendbehozták a kirándulóhelyet. A korabeli újságok beszámoltak a hétvégi mulatságokról, állítólag Deák Ferenc is kedvelte ezt a fogadót. 1866 májusától a budai Lánchíd térrôl rendszeresített társaskocsik indultak a hegyre. 1867-ben felújították az épületet, némileg tovább bôvítették. Építkezés közben a vendéglôtôl különálló emeletes ház falában, mely a pálosok szentlôrinci kolostora volt, megtaláltak babenbergi Mehlmeister Henrik ( Mátyás király jegyzôje) márvány sírkövét a 15. századból, melyet a Nemzeti Múzeumnak ajándékoztak. 1869-ben kiépítették a telken áthaladó városi utakat, melynek következtében a fogadó egyre megközelíthetôbbé vált, új kutakat fúrtak és padokat is telepítettek. Komárik Dénesnek köszönhetôen megismerhettük a fôépület elôtti díszkerten álló szép fa pavilont, melyet 1872-ben Linzbauer István épí tész tervezett. Ez az önálló hangverseny- és táncterem a közönség kényelmét szolgálta, egész nyáron számos bál színhelye volt a fogadó. 1874-tôl már a budai közúti vaspályán, vagyis a fogaskerekûn is el lehetett érni, a Lánchídtól pedig társaskocsin és fogatos kocsin is fel lehetett jutni. 1877-ben arról tudósítottak, hogy az egyik jótékonysági bálon hatvan pár táncolt a nagyteremben. Borsos halála után egy évvel, 1884-ben a táncterem leégett. (Minden hírlapi élcelôdés ellenére ebben a fogadóban nem tartottak fenn fényképészeti mûtermet.) Borsos jól fektette be a vagyonát. Leánya Vilma örökölhette. Elsô férjétôl, Varságh Já nostól két fia született: Varságh Zoltán és Varságh János, majd második férjétôl, az író Bársony István tól még egy fia: Bársony Elemér. Borsos három unokája sajnos nem ôrizte meg személyes írásait, leveleit, naplóit. Így sok tisztázatlan kérdés maradt ránk, rengeteg találgatnivaló akad, mindenki a maga elméleteit erôltetheti, hiszen egyiket sem lehet kellôen bizonyítani. Nekrológjában így tagolják ezt a hármas pályát: jeles arcképfestô – keresett fényképész – egyszerû vendéglôs. A nekrológ írója szerint a sors forgandóságának köszönhetô, hogy elfelejtett emberré vált. Hozzátehetjük, elfelejtett, de gazdag emberré. Nem úgy, mint például az egykori pályatárs, Szentkuty István fényképész, aki elszegényedett és öngyilkos lett. Országh Antal kiváló porcelán-fény képész a pályáját elhagyva minisztériumi alkalmazott (szépíró) lett, majd szintén az öngyilkosságba menekült a szegénység elôl. Pályát változtatni és megtartani, jól befektetni a megszerzett vagyont nem csak szerencse dolga. Egy kiváló festôt persze másként ítél meg a közönség, mint egy mestert. Nem bocsátja meg a tehetséggel megáldott embernek, hogy nem küzdött tovább, nem alakította át a stílusát, nem haladt a korral, vagyis hogy nem maradt a kivételes festôi pályán. Az biztos, hogy a technika fejlôdése befolyással volt a mûvészre, és az új médium már a dagerrotípia korában, a festôi fényviszonyok kutatása közben az érdeklôdése elôterébe került. Ezt bizonyítja az a talbotípia, mely 1856-ban – tehát még festôként ábrázolja a mûvészt fényképészeti eszközök között állva. A fényképezôgépre könyöklô mester mellett balra különbözô méretû dagerrotípia-lemezeket, jobbra pedig az 1855-ben feltalált sztereónézôket helyeztek el. Hatalmas fényképészeti életmûvének – mely inventáriuma szerint 44 ezer negatívból állt – kis része a Magyar Nemzeti Galériában, egy másik része pedig a Magyar Fotográfiai Múzeumban, Kecskeméten tekinthetô meg a nyár folyamán. ● Borsos József festô és fotográfus (1823-1883) Magyar Nemzeti Galéria (Budapest, Budavári Palota) 2009. június 18. – október 25. Borsos József, a portréfényképezés XIX. századi nagymestere Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét, 2009. június 19. – augusztus 30. BTM Kiscelli Múzeum, Fényképtár FSZEK Budapest Gyûjtemény 17 BUDAPEST 2009 július Borsos József: József nádor tér, 1873 Klösz György: Budapest látköre sorozat: A Gizella tér, 1873
