Budapest, 2009. (32. évfolyam)
7. szám július - Zappe László: Mindenki mozog
Ez olyan musical, amelyikben nem énekelnek. Állítólag az alkotók munka közben rájöttek, hogy fölösleges. Nos, a háromrészes produkció elsô darabjában nem is beszélnek. És nem kétséges – legalábbis számomra –, az volt a legjobb. A hinta címû, ahol egy szolga (Bajári Levente ) hintázta tott egy ifjú hölgyet (Pazár Krisztina ) va lamikor a 18. században, egy ifjú uraság (Ádok Zoltán ) meg igyekezett a fellebbenô szoknya alá kukkantani. Aztán a hölgy rettentôen megszomjazik, elnyel egy egész üveg pezsgôt, de nem ám a szolgát küldik el utánpótlásért, hanem az elegáns lovag siet el érte. És amíg ô távol készségeskedik, vajon mi történik? A szolga is fölpattan a hintára, aminek fölöttébb bensôséges lengetôzés lesz a következménye. Az eset nem olyan mélyértelmû és sokrétû, mint Weöres Sándor Psychéje, de csaknem olyan virtuóz, csak éppen táncban elbeszélve. Késôbb, amikor visszajön a fiatalember, szerepet cserélnek, mintha az egész játék szokott mulatságuk lenne. Az egész nem több tíz percnél. Értelme nem sok van, de legalább rövid, tömör, lendületes, virtuóz és még szellemesnek is látszik. A második rész semmivel sem értelmesebb, de hosszabb. Szinte bonyolult története van. Dühödt bunkó gengszterféle, de legalábbis üzletember (Pusztaszeri Kornél) érkezik megszeppent feleségével (Ladi nek Judit) egy olasz étterembe. Minden hez zsemlét szeretne enni. És ahányszor elindul, hogy megszerezze, ráparancsol az asszonyra: „Nem mozog!” Ez is a jelenet címe. Az asszony azonban mozog. Táncol a személyzettel. Fôképp a fôpincérrel (Apáti Bence) . De belekeverednek a vendégek is, egy ifjú pár, menyasszony (Vaszilenko Eugénia) és vôlegény (Krizsai Dávid), egy terhes nô (Párti Júlia) a férjé vel (Sándor Dávid) , nem is beszélve egy cigarettaárus meg egy fényképezô lányról (László Anikó és Veress Zsuzsanna) . Végül óriási kavarodás, valóságos burleszk kerekedik a sok mozgásból, a férj revolvere is elôkerül, ám a huncut pincérek fedôk alá rejtik, és itt a piros, hol a pirost játszanak vele. A lebonyolítás kifogástalan, Pusztaszeri Kornél remekül poentíroz, a többiek pompásan táncolnak. Nem is szólva a kiváló zenékrôl Grieg tôl, Csajkovszkij tól és Bizet -tôl, természetesen csak bemelegí tésképpen a vadabb számokhoz. A harmadik rész a másodiknál is jóval hosszabb. Hôse egy kiábrándult reklámfilmes (Csórics Balázs) , aki nemcsak a dí jakat, a sikereket unja, de leginkább az életét. Az okok nem tudhatók, egyetlen konfliktusáról értesülünk, arról, hogy az alatta lakó nô félénken, udvariasan, de kitartóan szeretné elérni, hogy vegyen egy szônyeget, mert nem tud aludni az állandó éjszakai dübörgés miatt. Hogy mivel, miképpen dübörög a nekikeseredett fiatalember, nem tudható, annál tüzetesebben értesülünk viszont öngyilkossági elôkészületeirôl. A függönyhúzó zsinórra próbálja fölakasztani magát. Sikertelenül. Így aztán mindig egy éjszakai mulatóhelyen, valami bárfélében találja magát, ahol tánccal vigasztalódik. Különösen egy vékony, magas, sárga ruhás lány (Keveházi Krisztina) tetszik meg neki. Ez így megy néhányszor, mígnem egyszer csak megjelenik az alatta lakó, álmatlanságtól elnyúzott nô. Mit gondol, kire ismerhetünk benne? A sárga ruhásra természetesen, pedig csak sárga fürdôköpeny van rajta. És hôsünk vajon mit akar vele csinálni? Táncolni akar természetesen. Pusztaszeri Kornél ebben az epizódban is kitûnô, a kesernyés bölcsességû pultost adja, a táncok itt is roppant professzionálisak. A Madách Színház a Mûvészetek Palotájával közös produkcióban május végén mutatta be a Contact címû, musicalfantáziának nevezett attrakcióját, Susan Stroman és John Weidman mûvét, utóbbi írta, elôbbi koreografálta. Az eredeti rendezés Susan Stroman munkája. Ami ez után következik, nem egészen értem, ezért pontosan idézem a mûsorfüzetet: „Az eredeti ren dezést színpadra állította: Tomé Cousin”, továbbá: „A magyar változat rendezôje: Szirtes Tamás”. Van társkoreográfus is (Leeanna Smith). Ami világosnak tetszik, a díszletet Khell Zsolt , a jelmezeket Velich Rita tervezte. Ennek a nyárra elindított darabnak nagy elônye, hogy nincs benne semmi. Így mentes az újabb musicalek szokásos tömény ostobaságától. ● indulva ôk is kinti ruhába öltöznek, még akkor is, ha csak egy folyosót kell az iskoláig bejárniuk. Ez a fel-leöltöztetés persze többletterhet ró a nevelôkre (és ez a teher néha biztos nem is kevés), de általa az idô ciklikussága természetes módon érzékelhetô, így az épületbe szorult mikrovilág kapcsolatot tart a makro-világgal, a valósággal. Ilyen értelemben az épület is része annak a pedagógiai erôfeszítésnek, amely az értelmileg sérült gyermekek társadalmi integrációjára is törekszik. Kérdésemre az igazgatónô örömmel tájékoztatott, hogy a terek tiszta és logikus szerkesztése már érezteti pozitív hatását: a gyerekek kiválóan elsajátították az útvonalakat, jól tájékozódnak, személyes környezetüket megszerették. Az átadás után megnézve a házat az volt az érzésem, hogy ez egy tudatosan be nem fejezett alkotás, azaz „nyitott mû”, amely a használók személyes jelenlétére, aktivitására vár. A személyesség tehát felkínált lehetôség, amellyel persze a nevelôknek kell tudniuk élni. Tarnócky Tamás szigorú épületében és Frank György belsôépítészeti megoldása iban éppen az a rokonszenves, hogy nem ôk akarnak valami különlegeset mesélni az értelmi sérültek világáról, nem tudják mindenkinél jobban, hogy mi az, ami a benn élôknek majd kell, hanem az épület teret akar adni; szolgálni az ott lévôk egyedi érdekét, sajátos világát. ● Mindenki mozog Zappe László 14 BUDAPEST 2009 július Értelmi fogyatékos gyerekek iskolaotthona, Budapest, III., San Marco utca Építész: Tarnóczky Tamás Attila (Építészkohó Kft.) és Balázs Mihály (Török és Balázs Építészeti Kft.) Belsôépítész: Frank György
