Budapest, 2009. (32. évfolyam)
6. szám június - Török András: Simplicissimus Budapestje
Mottó 2 Én a karod-utcákban, a kezed-fák alatt, a lábad-köveken, a melled-palotáknál, a hajad-felhôk alatt, a hangod-szélfúvásban, a térded-padokon, a csókjaid-fények közt, felfelé a szeretlek-taxin. TAMKÓ SIRATÓ KÁROLY: RÓZSADOMB Egy definíció nyomában „A sajt nem más, mint tej, só, oltóanyag és egy kis poézis” – hangzik T. Nagy Tamás, a sajtkirály hitvallása. Mikor ezt Simplicissimus elôször hallotta tôle egy rádióriportban, nyomban felmerült, vajon hogyan lehetne a kávéházakról hasonló felépítésû epigrammatikus meghatározást alkotni. Néhány évvel késôbb megjött a gyakorlati segítség: a kereskedô-gasztronómus kávéházat nyitott a Kamermayer Károly téren. A dzsentrifikáció településszociológiai szakkifejezés a szlömösödés (szlamosodás?) ellentététét jelenti. Spontán folyamatot jelöl. Tipikus példája ennek ez a belvárosi tér, amelybe a magánérdek és a szívós minôségi aprómunka lehelt új életet. A kávéház után jött a szalámi- és gourmet bolt. És most, zárókôként, a „Rooms de Lux”, alkalmasint hiányzik egy „e” betû a végérôl, de kit érdekel ez most, amikor a kávéház felett kicsiny, tizenöt szobás szálloda nyílt, parádés, múltat becsülô, azt modern anyagokkal kiegészítô berendezéssel. Még csak a tágas, eredeti csigalépcsô használható, de már épül a lift. A recepciót bájosan beszorították a csigalépcsô öblébe. Minden emeletnek saját színe van, amely megjelenik a tapétában, a függönyökben, az ágytakarókban. Az ajtók feketék és hagyományosak. Nem szálloda a neve, mert nincs foyer. De van kávéház, ahol már héttôl lehet reggelizni. Hál’ istennek, közönséges budapestieknek is. Ott üldögélve az ember könnyedén meg tudja fogalmazni a jó kávéház receptjét, amibe ma egyáltalán nem szükséges a valahai minimum két biliárdasztal: „A kávéház nem más, mint sok fény, magas plafon, jó kávé, sok idegen és egy csipetnyi grandeur”? Most már meg is van a jó város receptje. Sok ilyen tér. (V. Kamermayer Károly tér, www.tnagytamas.hu ) Egy terézvárosi csobogóról Most, amikor a csapból is a megdöbbentô erzsébet- és terézvárosi korrupciós ügyek folynak, a budapestieknek kisebb dolguk is nagyobb annál, mint hogy az önkormányzatok régebbi, kisebb súlyú vétkei fölött dohogjanak. Talán már meg is szokták a 2000-es magyar millennium legkésôbbi köztéri alkotását, a Hajós utca és Dessewffy utca sarkán közvetlenül a 2002-es választások elôtt felállított Millenniumi Csobogót. Az elônytelen formájú, pirogránit anyagú ivókút alsó része mintha egymásra hányt kôdarabokat mintázna, a felsô része gömb alakú, s a biztonság kedvéért az alkotás neve nemcsak latin betûkkel van feltüntetve, hanem rovásírással is (mit sem sejtve arról, hogy a tudomány mai állása szerint ez az írás ugyanúgy sémi-föníciai eredetû, mint a latin ábécé...) Az ízlés vitatható dolog, az azonban nem kétséges, hogy egy csobogónak csobognia illik... Ám az üzembe helyezés után egykettôre kiderült, hogy ez nem teljesen megoldott. Egyrészt a lefolyó víz nem fedi be a felsô részt egyenletesen, hanem elônytelen, sötét, penésszerû nyomot hagy. Másrészt az utcaszintû elvezetés sem sikeres – a víz összevissza folyik a kövezeten. Az eltelt hét év során több kísérlet történt a hibák kijavítására – mindhiába. Simplicissimust érdekelte, vajon hogyan következhetett be mindez. Gyerekjáték volt kideríteni, hogy a csobogó az 1951-es munkácsi születésû szobrász, B. Hegyi László alkotása. Az interneten nem sikerült kinyomozni, hogy miféle versenyeztetés, illetve milyen zsûri döntése alapján kapta a megbízást a mûvész. Annyi kiderült róla, hogy 1998-ban önkormányzati képviselôjelöltje lett egy kis pártnak, amely a parlamentbe ekkor és csak ekkor bejutott ugyan, ám a terézvárosi önkormányzatba nem választották be. A szobrász azonban mégis külsô, azaz nem választott tagja lett a Kulturális, Oktatási és Tájékoztatási Bizottságnak. Ahogy pesties latinsággal mondani szokták: sapienti sat. A bölcsnek ennyi elég. Fényképet szándékosan nem közlünk – ezt saját szemmel látni kell. Simplicissimus kedves találkahelyei, nem titkolandó ügyben Ebben az esetben lehet forgalmas hely, ahol másokkal is véletlenül összefutunk. Fontos, hogy könnyen megközelíthetô legyen, nagyobb, belátható tér, ahol messzirôl észrevesszük egymást. Ugye nem kell mondani, hogy budapesti emberrel csak legvégsô esetben beszéljünk meg találkozót utcán. A Vasudvar közepén Mert ezt senki sem ismeri, mégis mindenki örül neki, és a változó nevû salátabár asztalainál mindig van hely, ahol nem látják az üldögélôn, hogy az adagjára vár, vagy sem. (A Régiposta / Váci / Pesti Barnabás / Galamb utca négyszögének közepén, bejárat csak az utóbbi utcából nincs.) Az Octogon téri Burger King második emeletén Mert innét jó a kilátás a házasságkötô terem épületére, amely a firenzei Palazzo Strozzi pontos mása, de persze kisebb annál, és nem is lehet körbejárni. (VI. Octogon tér 3.) A Focaccia salátabár, az egykori Goldberger áruházban Mert itt mintha San Franciscóban lennénk, olyan a saláta- és folyóirat-felhozatal. Még a Vörös Postakocsi címû nyíregyházi lapot is járatják! (Ejtés: „fokáccsá”. A Nyílt Társadalom Archívum épületében, V. Arany János utca 32.) A Libri könyvesboltban a Batthyány téri csarnok elsô emeletén Mert innét pazar, szokatlan kilátás nyílik a Parlamentre, és le is lehet ülni interne-20 Simplicissimus Budapestje * *Mottó: „Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek?” – XX. század végi mondás Egy hónap érzete. Áprilisban jött a hirtelen meleg, az új kormány, a világgazdaság csalfa élénkülési jelei és az a homályos érzés, hogy a sok rossz egyszer csak elmúlik majd az ember feje felôl, mint az Iskola a határon címû regény végén, amikor „természetes csoda” történik. De aztán itt az EU-választási kampány, meg Spiró új regénye, az elborzasztó negatív utópia, amelyben a Szent István parknál beássák magukat az egymást öldöklô magyar, illetve cigány csapatok. Tanulság nélküli, eldöntetlen hónap. Még költségvetés se volt.
