Budapest, 2009. (32. évfolyam)
2. szám február - Zeke Gyula: Időzés, utazás
Rendre kíváncsi nyakkal fordulok azok felé, akik többféle dolgot mûvelnek egyszerre érdemleges színvonalon. Szabadságuk és bátorságuk mindenképp fölülmúlja az átlagemberét, akinek életében nem akad megrázóbb esemény a tíz évenkénti – jobbára kényszerû – munkahelyváltásnál, vagy manapság inkább: egyetlen munkahelye elvesztésénél. Ôk, a föntebbiek, kedves kalandorok, a puszta létük bizonyság: érvényben tarthatók a gyermekkori álmok a szigorú világban. Legát Tibor ról nagyon sokan tudtuk úgy mostanáig, hogy két dolgot mûvel, vagy másfél évtizede a MANCS egyik vezetô publicistája, jól felismerhetô egyéni hanggal és stílussal, s nagyjából ugyaneny nyi ideje poszt-underground rockzenész, a Kézi-Chopin, majd a Lidérc szövegírója és frontembere, jól felismerhetô egyéni hanggal és stílussal. 2008. késô ôsze óta azonban nem két-, de háromoldalú személyiségnek kell neveznünk ôt, amit ma, a reneszánsz korától fél évezrednyi távolságra vetôdve már bátran mondhatunk sokoldalúságnak. Ekkorra idôzítették ugyanis a Közlekedik a fôváros címû könyve Tranzit kávéházbeli bemutatóját, melyen Karafiáth Orsolya költônô faggatta ôt szenvedélyes távolságtartással mûve születésérôl. Megfogalmazott egy-egy kérdést, majd így szólt: „Mondd Tibor, mit gondolsz te errôl?” És Tibor mondta szerényen, és mi ámultunk a történetén, miként lett a villamos iránti ôrült, ám szokványos gyermeki rajongásból némi szünetet követôen pénzkeresô foglalatosság a BKV egyik szaklapjánál, majd már képzett, állhatatos érdeklôdés a nagyvárosi utazás tárgyi világa, személyes és köztörténeti élménye iránt. Nem tudtunk ugyan meg semmit szenvedélye magányosságának indítékairól, arról, hogy miért és miként volt képes hosz szú idôn át egy szót sem ejteni barátainak közlekedési vonzalmáról és munkájáról, s nem csekély megdöbbenést kelteni avval, hogy errôl nagyon sokan csupán könnyû gépünk képernyôjérôl, könyve bemutatója meghívójának szemrevételekor szerezhettünk tudomást. Sebaj, nemes szemérem egy olyan kultúrában, amely hovatovább a vágy és a kíváncsiság közönséges kielégítésére rendezkedik be. A mû azonban – tudjuk-e eléggé ahhoz, hogy ne hangsúlyozzuk újra és újra? – könyvtestként való megszületése pillanatától elválik a szerzôjétôl, önálló életre kel, és magáért kell jótállnia a szakmában és az olvasók elôtt. Nem tudom, a közlekedéstörténész szakma mit szól a dologhoz, a várostörténészek között viszont – tudom jól – vannak a közlekedésnek, sôt egy-egy jármûtípusnak sokat tudó, szenvedélyes rajongói, akik kedvezôbb szellemi körülmények között – mondjuk, ha lenne egy lapjuk, egy színes szemle –, közösen föllépve már hatásos arculatot is ölthetnének. Míg ez bekövetkezik, addig mi itt a BUDAPEST hasábjain nagy kíváncsisággal lapozgatjuk Legát Tibor kötetét: mit ígér s mit ad nekünk, városlakóknak, akik bizonyára valamennyien átestünk a guruló négy- (vagy több-) kerekûek iránti gyermeki rajongáson, és érett fôvel boldogan olvastuk Ottlik szövegét: „Mi a villamos? – Rút csingilingi ház.” Elmondom elôször, mi tetszik a könyvben, majd elmondom, mi nem. Tetszik a formája, a jó papírja, a kemény borítója, s a minden tekintetben igényes könyvészeti kivitele. Tetszik a színbeszéde. Örömmel látom, hogy a borítót a villamos sárgája uralja, szellemesnek és sikeresnek tekintem a jármûtípusokat idézô tagolást. Elég kívülrôl rápillantani a gerincre, hogy lássuk, miként építkezik a kötet. Villamossárga, HÉV-zöld, buszkék, trolipiros és a buszénál kissé világosabb metrókék sávok jelölik a szöveghatárokat. Elsô látásra az album képgazdagsága is magával ragad. Tetszenek a mindig kedves, s nem egy esetben szellemes utalásokat tartalmazó alcímek. A szövegek és képek egymásra torlódása is kedvemre van, ami önmagában megidézi a zsúfolódás mindennapi élményét, ám szellemi forma lévén kissé föl is oldja azt. Gyümölcsözônek bizonyul a jobb oldalon rendre felbukkanó szakkronológia, mely az Évrôl Idôzés, utazás Zeke Gyula 38 BUDAPEST 2009 február
