Budapest, 2009. (32. évfolyam)
1. szám január - Horváth Júlia Borbála: Szilárd arcok (Shin's songs)
– Azert abbahagytam az eneklist, mert figyeltek, látom. Az jó. Tudtok valamit. Ereztek. Ez Istennek tetszeni. Es nekem is. – Szépen énekel. Fellép máshol is? – Ó persze, Keleti pályaudvar, Deák ter, és a gyulekezetben. Dolgunk ott lenni, ahol szukseges. – Képes volt megtanulni magyarul a dalokat? – Kepes. Nyolcvankilenc óta vagy itt nalatok. – Csak nem váltott velünk rendszert? – Dehogynem! Mikor megérkeztem, eppen tartott a valtózas. Akkor lelkesek voltak magyarok, nem, mint most, szilard arccal rossz mindig kedvuk. Brrrr. De mennem kell most vissza, aztán jovok hozzátok vissza. Shin konzerthaus-arccal sugárzón a pódiumra lép, a közönség zizegô zacskóit a földre huppantva kíséri minden lépését. Azután kíváncsian a száját figyelik, hogyan ejti a szavakat újmagyarul, ha valakinek nem sikerül megfejteni egy-egy szót, a többiek segítenek. Jó szórakozás ez itt lent, végre valamit jobban tudni. Közben a parfümös tolvajt kiált, a szemek arrafelé rebbennek, a kíváncsibbak arra oldalognak, de nem túl közel, nehogy gyanúba keveredjenek. Amikor vége az utolsó dalnak is, Shin végighúzza viaszhomlokán tenyerét, összecsukja a kottaállványt, és Paliékhoz lép: – Adom nektek ez a cd-t. Mint szarvas a cím. Koreaiul is vannak szoveg rajta. – Köszönjük – köszöni Pali, és lovagiasan átengedi a lemezt újonnan szerzett ismerôsének. Váltanak még pár szót, miközben Shin néhány személyes csodatételrôl számol be; a felpuffadt hasú emberrôl, akinek már elfeketedett az arca, amikor megismerkedtek, és addig imádkoztak, amíg a férfi meg nem gyógyult, s azóta, ha találkoznak, csak intenek egymásnak, és cinkosan az égre emelik tekintetüket. És mesél a megnémult lányról, aki végül verseket szavalt (mást nem), a szülei azóta havonta egyszer elkísérik az éppen aktuális aluljáróba, hogy mosolyt váltva konstatálják: sikerült. A következô untig mesélt történet a megtért párttitkáré, aki a materializmus földi béklyóját ledobva ma már a lélek halhatatlanságát készül bizonyítani. Végül Shin visszakanyarodik kissé a buddhizmushoz, melyben ritkán (soha sem) fordulnak elô efféle kézzelfogható bizonyosságok. Paliék köré gyûlnek néhányan, hallgatják a beszámolót, két fiatalember és egy nô közben a bérletbódénak dôlve üzletel – úgy hallik, nem a hajléktalanokkal virrasztás ez évi részleteirôl beszélnek – dunamenti asszonyság kosarastul kínálja megmaradt szaloncukor-készletét, az indiánzenészek felderítôi pedig csalódottan távoznak, amikor látják, hogy a másik messzirôl jött banda már felpakolt a placcra, így ôk is az örökkévalóság transzformált ígéretével távoznak. Pali szintén visszatér eredeti tevékenységéhez: – Kér csipszet? – Nagyon kedves – csatlakozik újra a Pali megszólítottja, és már komolyan számításba veszi ôt. – Évente csak egyszer eszem ilyesmit... – szabadkozik Palink, és belekezdene az ilyenkor szokásos bioszövegébe, de a nô félbeszakítja: – Mindig csak január 15-én? Pali nem tudja, ez most vicc, vagy nagyon is komoly, és akkor jobb, ha sürgôsen továbbáll, de egyébként olyan kedves-formás a nô, hogy további esélyt adva eltereli a szót: – Nézze, a koreai imádkozik a hajléktalanokkal. Ételt is oszt nekik. – Á, az étel a lényeg nekik, nem az ima. – Hû, de szigorú... – Jó az illata ennek a káposztás babnak. Én is megenném... – Ne irigykedjen, a múltkor direkt szóltam egy fiatalembernek, hogy pörköltet osztanak, de azt mondta, köszöni szépen, neki az túl zsíros. – Itt könnyen vegetáriánussá válik az ember. – Gondolja, hogy hús is van benne? – Ne reménykedjen. Maga szerint kap érte pénzt? – Megérdemelné – így Pali, és örökre elbúcsúzik a nôtôl, majd Shin és a hajléktalanok felé veszi az irányt. Shin saját kezûleg méri a levest, keresztet rajzol minden fáradt homlokra, közben töretlenül szól a zene; az élet nem zavarja meg Istent. ● 11 BUDAPEST 2009 január