Budapest, 2009. (32. évfolyam)
2. szám február - Csider István Zoltán: Lóden, februárban
zelni, mennyibe kerül egy könyvet küldeni Ausztráliába, lehet, hogy ezentúl csak verseskönyveket fogok küldeni – és nevet. Azok vékonyak. És ti? Tamáskámról kiderült, beteg. Mi baja? Rákos. Megáll a pénztárgép is, nem nevetnek most már. Áttét? Halkabbra váltanak, és megindul megint az élet. Mint egy lóden. Nézze, mióta átvariálták az utcát, nincs elég parkolóhely – mondja Kálmán úr, mikor a Nagyszombat utca sar kához érünk. Nekem visszatérés ez, hátha most nagyobb szerencsével járok, és lesz olyan, aki beenged az udvarba. Nekem ugyan nem probléma – folytatja Kálmán úr, aki a Kolosy buszmegállóban szólított meg, hogy ôt Kálmánnak hívják, és restelli bár, de kínáljam már meg egy cigarettával, nem rakott el elég saját töltésû darabot, most meg úgy felment az agyvize a piacon, ketten is át akarták verni, pedig ôt nem szokták, és nem is lehet nyilván. Most sem sikerült, persze. Kisvártatva jött a 86-os, úgyhogy egy csövesnek nagyon jó napja van ma, két alig szítt Marlborót is talál a sárga kuka kis zöld zsebében. A vejem anyázik mindig, mondja Kálmán úr, hogy nem tud beállni, mióta megcsinálták az aszfaltot, és a macskakövet rendes útra cserélték. Mondjuk így még mindig jobb a helyzet, mint ôsztôl majdnem karácsonyig, amikor is konkrétan az egész utcába tilos volt a behajtás, lezárták, semmi átjárás, útépítés. A társasház beruházója csináltatta meg az utat, úgy tudom, meséli Kálmán úr, persze, azt nem mondta meg a beruházó, hogy akkor aki eddig a Nagyszombat utcában állt meg, hová álljon, míg tart a burkolatcsere, mikor a környéken esténként amúgy sem volt egyszerû parkolóhelyet találni. Nem mintha nem lett volna idôszerû, a macskakô nagyon elrongyolódott már, itt-ott annyira megsüllyedt, hogy aki nem figyelt, esôs napokon, az autóból kiszállva lábszárközépig merült a pocsolyában. De most meg az a baj, hogy az elôzôekhez képest körülbelül fele annyi autó fér el az utcában, mert hosszanti parkolósávokat építettek, na jó, jó, kettôt, tényleg, de még így is kevés, mert azelôtt is kettô volt, csak épp nem hosszanti. Ráadásul, bár az új ház lakóinak nyilván ott a mélygarázs, mégis, mióta elkezdtek beköltözni, mindig tele az utca, az istennek se állnának be a saját helyükre. Mert talán nincs is nekik, vetem közbe, nem minden lakáshoz jár garázshely. Legyint. Kálmán úr pontosan hetvenhét éve óbudai polgár, és állítása szerint sosem értette ezt a nagy autólázat, mikor, azt mondja, van busz, villamos, HÉV meg minden. A sarkon álldogálva kezd mesélni a Nagyszombat utcai villamosról, mikor hitetlenkedem, a gimnázium felé mutat, ott is volt megállója, a Bokor utcai hurok, hú. Volt nagy villamoskanyargás. Mikor? Régen. Az Amfinál, a tuják helyén is villamos ment, aztán egyszer felszedték a síneket, odalettek a Ganzok, a Stukák is. Majd mikor a 17-es vonalán Combino közlekedik, az lesz a szép világ. Olyan világ nem lesz úgysem. Kálmán úr elbúcsúzik, megígéri, ha legközelebb találkozunk, ô kínál meg a kevert dohányból készült cigarettájával, ízesített, meggyes, azt mondja. Körbejárom még egyszer a házat, elrobog egy HÉV, a patikában magányosan álldogál a gyógyszerész, benézek a konditerembe is, ott mintha lenne némi élet. Két lakász számot ütök be találomra, egyikben sem veszik fel a kaputelefont. Hát így. A Nagyszombat-Lajos sarkán olasz étterem, elôtte van randevúm, ott eszünk, húslevest házi raviolival – az ilyenre mondja az étteremkritikus: lelke van. Aztán sütôtökrizottó gombával, késôbb délfrancia vargányás rizottó, kuszkuszsaláta malacsülttel, bükki sajtfalatok, citromsorbet. Kellemes adagok. Egyszerû csillármegoldás. Letisztult dizájn, semmi kellemetlen ételszag. Gyorsaság, kedvesség. Latte macchiato. Csak a ház ne volna ilyen hideg és távolságtartó. Mint egy lóden, februárban. ● 19 BUDAPEST 2009 február
