Budapest, 2008. (31. évfolyam)
2. szám február - Jolsvai András: Visszajáró XLIII.
28 BUDAPEST 2008 február Sasadra süt a nap. Ez nem szójáték (az is persze, és milyen jó!), hanem helyzetjelentés. Merthogy februári sétánkat épp egy napsütötte délutánra idôzítettük, hogy felkeressük e furcsa nevû dombvidékét a székesfôvárosnak. Induljunk talán a budaörsi kollégium elôl. Valaha az ELTE kollégiuma volt, akkoriban még csak egy emeletes épületbôl állott, az idô tájt minden szombat délelôttömet ott töltöttem, a kispályás egyetemi focibajnokság csaknem legjobb csapatának, az IRREAL FC-nek gólerôs csatáraként. (Csak elrettentésül: ha az elsô mecs cs volt a miénk, hatkor kellett kelnem – a József Attila telepen laktam akkor –, hogy a nyolcvanegyes, majd hetes viszonylat egymást követô felhasználásával elhatolhassak a Móricz Zsigmond körtérre, ott felszaladtam a Ménesi útra, hogy felébresszem koleszos barátaimat, s aztán már csak a negyvenes – szerencsés esetben: piros negyvenes – busz volt hátra, hogy másfél órás hacslizás után leszálljunk a mondott objektum elôtt. S ha ehhez még hozzáteszem, hogy nemegyszer teljes családomat – asszony, valamint két apró gyermek – magammal hurcoltam e kalandra, el lehet képzelni, hogyan zajlottak e szombat reggelek: néha magam is csodálkozom egykori magamon.) Akkoriban ez még igazi világvég volt, békességes világvég ráadásul, egy iramodásnyira az Osztyapenkótól, ahol aztán tényleg véget ért a város. Nem volt még se Gazdagrét, se Ôrmezô (illetve és pontosabban voltak ôk, hogyne lettek volna, de az egyik még tényleg egy rét volt, a másik meg, sose találnák ki, egy mezô). De lakótelep, az nem volt egyáltalán. Így aztán mi, ifjú gladiátorok, nem zavartunk senkit reggeli ordítozós csatáinkkal. Illetve csak a kollégium (egyébként nyílván aludni vágyó) lakóit. Közöttük volt az a fekete fiú is, aki egy reggelen, álmos fejét kidugva az ablakon, megajándékozott ezzel a mondatkezdeménnyel: – Hé, te! Ne abálj ki! Éppen harminc éve hordom magammal ezt a képet: örülök, hogy most végre megoszthattam önökkel. De ideje továbbállanunk. Annál is inkább, mert ma a hajdani futballpálya helyén is egy épület terpeszkedik, nemigen tudna senki is kihajolni mélyen az ablakon. A Sasadi úton indulunk a hegy felé – életemben ha kétszer jártam erre: egyszer ráadásul egy súlyos eltévedés következtében. Egy kéttagú svéd szociológusküldöttséget kellett volna az Ezüstpontyból a Gellért Szállóba fuvaroznom, de minthogy nagyon kezdô sofôr voltam még akkoriban, csak nem leltem rá a helyes megoldásra. A részletektôl most megkímélném önöket, elég legyen annyi, hogy ma is álmodom néha még azzal az utazással. Másodszor néhány éve jártam arra, egy hajdani gyermekkor helyszínei után nyomozva: akkor enyhültem csak meg a sasadi dombok iránt. Már az elsô keresztutcánál muszáj lassítani. Egy erôsen kopott tábla hívja fel magára a figyelmet. Így szól: „Sasadi út bejárata a Bakony utcából”. E táblának ebben az útkeresztezôdésben semmi értelme, olyan, mintha a bejárati ajtónkra felírnánk, „a bejárati ajtó bejárata itt”, de a sok évtizedes, patinás tábla hajdani titkokat sejtet: csak azt nem sikerült megtudnunk, milyeneket. Mindenesetre komoly egészségügyi centrumba kerültünk, egy ódon családi házon zászló, felirat, „Háziorvosi szolgálat”, a túloldalon egy eligazító tábla a Bozókvár patika közellétét hirdeti. Ha más nem, az utcanevek elárulják, valamikor a húszas-harmincas években parcellázták fel ezt a területet. Majd mind a Trianonban elszakított városok, falvak nevét viseli, s a többi is tartalmaz ilyesféle utalásokat. Beregszász, Homoród, Nagyszalonta, Rahó tartozna az elsô csoportba, a másodikba pedig Elôpatak, Haraszt, Hársmajor, Kôhalom. (És aztán vannak, ahogy már lenni szokott, a határesetek: a Rodostó meg az Ugron Gábor. Elnézést.) A családorvosi családi házzal szemben igazi emléktáblára akadunk: Bod László festômûvészrôl (1920–2001) tudjuk meg többek között, hogy „e házban lévô mûtermében alkotta remekmívû festményeit”. Egyszer majd gondolkodjunk el az emléktáblaírók szerénységén is. Forduljunk be balra, a Haraszt utcába, majd a Sümegvár közbe. Errefelé négy házépítési réteget különböztethetünk meg. Van néhány nagyon régi (présház, vendéglô, malom vagy nyaraló volt egykor), sok elegáns villa a harmincas évekbôl, még több sátortetôs egyenkocka a hatvanasból és egyre több kacsalábon forgó palota napjainkból. Az utcaképet ezek különös kavalkádja adja. Itt, a Sümegvár közben lassan eltûnik a múlt (birsalmaszagú családi albumok ôrzik csupán), és eltûnnek a hajdani kertek is: a pöffeszkedô újgazdagság minden talpalatnyi négyzetmétert beépített. A sarkon vadonatúj játszótérre bukkanunk. Kerítéssel, famászókákkal, EU-kompatibilisen. Valaha afféle grundjátszótér volt, hintával, padokkal, s labda után futkározó kiskölykökkel. A lányok, ha érvényesülni akartak, maguk is beálltak a csapatba: a focin kívül nem volt élet. Most még a Beregszász úton túl is van. Sôt, szinte most kezdôdik. Ott, hol egykor a Kinizsi laktanya komor tömbje látszott, most fényes lakópark emelkedik. (Most még nem fényes, hanem inkább csak egy sártengerben árválkodó téglahalom, de nézzék csak meg a terveket: azok aztán igazán fényesek.) Nem is tudjuk megállni, hogy ne érdeklôdjünk. A lankadatlan ügynöklány készséggel áll a rendelkezésünkre, negyedóra múltán bôröndnyi irattal, és jó néhány nehezen visszautasítható ajánlattal leszünk gazdagabbak. Meg egy mesés délután emlékével. ● Visszajáró XLVII. Jolsvai András módosító szerekkel ismerkednek, cikizik a lelkes amatôröket, a fehérek pedig az eminensek, akik rendesen tanulnak, nincs velük gond. Ôk, a korunkra nem jellemzô figurák egyszercsak fölállnak a nagy tanulásból, s fehérre mázolt arccal, pódiumszínpad jelleggel, gesztustalanul elmondják az eredeti Molnár Ferencszöveget. Végül a régi értéket képviselô fehérek és a mai színesek összefognak, hogy kihúzzák a csávából a bajba került feketéket. A Pál utcai fiúkéhoz hasonló gyerekek most is élnek közöttünk, legfeljebb másmilyen gondjaik vannak, és nincs ott nekik az áldott grund. ●
