Budapest, 2008. (31. évfolyam)
2. szám február - Buza Péter: Február a Dunánál
raktároztam el adataim közé, hogy egyszer majd elôadom ôket. Nekem az 1950-es években, a Petôfi Sándorról elnevezett ôsi kispesti általános iskolában rajztanárom volt a mester. S bár némileg groteszk megjelenése és lágy szíve miatt serdületlen körünkben szinte semmi tekintélyt nem élvezett, azt hiszem minden diákja egész életében ôrzi emlékezetében alakját, gesztusait, a jelenséget, aki volt. Ennél többet pedig pedagógus el nem érhet. Tagja volt a Nagy Balogh János társaság mûvészkörének, csellózótt a Pedagógus Zenekarban, koncertezett a Ganz Mávag Zenekarával – operákat is kísért, amelyeket a gyár amatôr mûvészei adtak elô –, s lakott az Árpád utcában, az akkor már XIX. kerületben, késôbb meg Pestlôrincen, ahol éppen huszonöt esztendeje meg is halt, néhány tucat képet, vásznat, akvarellt, krétát hagyva maga után, meg egy leányt, egyetlen gyermekét, Edit et. Tudniuk kell: Edit asszony sokat fáradozik azért, hogy édesatyja emlékét valami módon a közemlékezetben is fölépítse. Akár egy szorgalmas özvegy tenné szokásosan, ahogy a jelenséget jól ismerjük, akik régebb óta a társaságban s a társadalomban forgolódunk. Bô két éve, hogy elôször megtaláltam, azóta egyszer találkoztunk a Külvárosi Kávéházban – Újpesten lakik, úgy látszik, a külvárosok visszavonhatatlanul vonzzák a Grabowieczkyket –, de többször s igencsak hosszú telefonbeszélgetéseket folytattunk egymással, fôleg persze a papáról, akirôl – és ezt senki ne vitassa! – beszélni kell! Most például elintézni, hogy valamelyik kispesti templomba hozzák át a hamvait, mert ha Edit már nem él, újabb huszonöt évre ki hosszabbítaná meg a következô sírmegváltás során békés nyughelyét? Igaz. Erôsen úgy tûnik, a mûvészet hivatásos intézményei biztosan nem. (A muzsikusokéról végképp nem beszélve.) Életútját sohase írta meg egyetlen szakíró sem, nem szerepel a festôknek szentelt lexikonokban, önálló s fôleg gyûjteményes kiállítása soha nem volt Budapesten, bár, a Nemzeti Galéria, az Ernst Múzeum szívesen befogadta egy-egy képét a társas seregszemlékre, s mint a kispesti mûvészkör tagjának, életében ott, a kerületben többször is szerveztek számára bemutatkozási lehetôséget. De sohase érte el, amire mindig vágyott. A halhatatlanságot. Egész életmûve: magánkezekben, elmúló nemzedékekkel együtt búcsúzó portrék, csendéletek, utcai jelenetek. Pedagóguss nem mûvészkarrier az övé, s ami az elôbbit illeti, abban sem alkotott igazán 24 BUDAPEST 2008 február Idôsebb és ifjabb Leon A felrobbantott Erzsébet-híd
