Budapest, 2008. (31. évfolyam)
1. szám január - Csider István Zoltán: Voltak édes dolgok
5 BUDAPEST 2008 január „Az olasz vendéglôben az asztalomhoz lép a fizetôpincér, egy fekete hajú olasz. – Ne gyötörje a nyelvét a némettel... – szakít félbe az olasz horvátul, erôs boszniai akcentussal. – Ááá! Hova valósi? – kérdezem derûsen a földimet. – Iráni vagyok. – Hogyhogy... iráni? – Szarajevóban jártam egyetemre. – Tehát nem bosnyák, hanem iráni? – Igen, de pssszt... Itt olasznak adom ki magam. És kikísér az ajtóig. – Ciao! – mondja, és kacsint. – Ciao... – mondom, és zavaromban rákacsintok én is.” Kicsit idegenül érzem magam, zavarban, mint a fent idézett Dubravka Ugresic balkáni hôse A feltétel nélküli kapituláció múzeuma címû regényben, aki a berlini spaghetteriában horvátul beszélget a magát olasznak kiadó iránival. Ezt erôsíti bennem mindenki, aki kifelé jövet megáll egy pillanatra a Lónyay 26. bejáratánál, és figyeli néhány pillanatig, ahogy az ujjammal számolok. – Kit tetszik keresni? – kérdezik ketten is. Zavartan pillantok fel, az egyikkel mintha nem is egy nyelvet beszélnénk, borízû hang lehel borszagút az arcomba, összegabalyodik az a néhány szó is. – Senkit, senkit, csak nézelôdöm – válaszolom. – Aztán minek? – kérdi. – Csak – mondom. – Ja, akkor jóvan. Akkor jóvan és viszlát – nyújtja a kezét. Fel kéne függesztenem a számolást, ha rögtön fogadnám, ezért eltelik néhány másodperc, míg a kezünk összeér, az enyém még buszmeleg, az övé már jégkérges. Viszlát – mondom én is, zavaromban hozzáfûzöm: – Szép napot! Nem tetszik, ahogy ezután vigyorog. Nem kegyetlenül, nem gúnyosan, de lemondón sárgállanak a szavak. – Azt, szép napot magának is. Hetvenhat csengô helyét számolom meg a kapunál, a berendezés szemlátomást mûködésképtelen. Csengôfunkcióra, mondjuk, nincs is szükség, a hatalmas vaskapu sarkig nyitva, és egyáltalán nem úgy néz ki, mintha volna más állása is. Nehéz megmozdítani, de nem csak a súlya miatt, hanem mert valószínûleg megszokta a pozíciót, nincs semmi kedve máshogy állnia. Most mit törje magát, most mit törjem magam, vágja a szemembe kopottzölden. Az elsô udvar tûnik rendezettebbnek – ha beszélhetünk egyáltalán rendezettségrôl egy lepattant ház esetében. Itt-ott mállik a vakolat, ahol meg nem, ott sem egyenletes a fal, a színek pláne különböznek, amibôl az következik, hogy a fejüket mégis felújításra adó lakók nem hangolták össze a mûveleteket. Okker és különbözô árnyalatai, fehér és különbözô árnyalatai – az omladozásnak nincsenek árnyalatai. A Lónyay 26. eklatáns példája a tulajdonosnélküliség következményeinek. Merthogy az udvar és az ajtók, falak állapotából kikövetkeztethetôen nem éppen módos bérlôk nyilván nem feccölnek súlyos milliókat az épület komplett rendbetételére, a valódi tulajdonos-fenntartó önkormányzatnak pedig nyilván másra kell a forrás, így aztán szépen rohad lefelé az egész, úgy utcafrontilag, mint belsôudvarilag. Kezet a szívre: nem újdonság, hogy mûemlék jellegû lakóházak pusztulnak Budapest belvárosában, szép lassan leradírozza az arcukról az ismertetôjegyeket az idô, elvesznek a kontúrok, idôvel már csak a helytörténeti gyûjtemény megsárgult fotói idézik a fénykort. Valahol lakni kell Helytörténetis kisasszonyoknak udvarolni nincs idô, lakókkal próbálkozom. Az elsô udvaron senki emberfia, ez nem az a kint üldögélôs idô. Résnyire nyitott ajtó mögött gyanakvó szempár figyel, elindulok felé. Nyílik tovább az ajtó, a rács nem, megtermett asszonyság méreget bizalmatlanul. Hátulról pincsi érkezik, nekivágódik a fémrácsnak, olyan dühös rám. Üvölt torkaszakadtából. – Kezicsókolom, de jó hogy megláttam – próbálok mosolyt erôltetni, nem könnyû. A pincsire mutatok: – Nem szereti az idegeneket? – Nem szereti. Itt senki sem szereti az idegeneket – mondja, szemében még nagyobb gyanakvással, pedig az elôbb azt hittem, az fokozhatatlan. – Nincs itt mit mesélgetni – zárja le az ügyet, mikor pár perces beszélgetésre kérem, aztán bevágja az ajtót. A kutya még mindig veszettül kiabál, csak a gazdi hangos kussoljál márjára tekeri kicsit lejjebb a hangerôt. Mások gyors takarodásra szólítanak fel, az ajtót ki sem nyitva, megint mások anyámat említik dehonesztálólag, pedig az már nincs is nekem, de ezt nem árulom el. Ezek nem azok a pillanatok. ÉLÔ HELYEK Voltak édes dolgok szöveg: Csider István Zoltán, fotó: Sebestyén László Talán már csak a helytörténeti gyûjtemény megsárgult fotói idézik a fénykort, de helytörténetis kisasszonyoknak udvarolni nincs idô.
