Budapest, 2008. (31. évfolyam)
11. szám november - Jolsvai András: Visszajáró LVI.
Száz éves a Wekerle. Ideje hát, hogy felkeressük. (Ha akadna olyan Budapest-olvasó, aki nem tudná, mi a Wekerle – ôszintén csodálkoznék –, annak áruljuk el, hogy a Wekerle egy különös lakótelep Kispest és Ferencváros határában: állami bérlakások épültek ott a népi szecesszió modorában munkásoknak és kistisztviselôknek a múlt század elején. És a bérlakások – többségük földszintes sorház kis kerttel – mellett épült ott iskola, templom, postahivatal, mozi és étterem is. Hagytak helyet a közösségi tevékenységeknek is, ahogy – akkoriban – illett. S bár a közszáj csak Wekerlének hívja a telepet – méltán, hisz Magyarország elsô polgári származású miniszterelnöke sokat tett lábraállása érdekében –, s ugyanez a közszáj a tervezést szereti Kós Károlynak tulajdonítani – méltán, hisz a Varjú-nemzetség polihisztor írója erôsen otthagyta alkotói nyomát a telepen –, azért mi jegyezzük meg, hogy a protektorok között fontos szerepet játszott Bárczy István is, a tervezést pedig egész alkotói csoport vállalta magára, köztük Fleischl Róbert, Palóczi Antal, Vásárhelyi Dezsô. Látják, így tanulunk szórakozva. És ha már itt szórakoztunk e zárójel keretein belül, jegyezzük meg, hogy ez a száz éves dátum is csak ebben a zárójelben értelmezhetô. Hisz ezerkilencszáznyolcban csak az engedélyek születtek meg, a terület tulajdonjoga rendezôdött, s az elsô kapavágások estek: lakója kilencszázkilenctôl lett a telepnek, mely még a húszas években is javában épült – annak a végére készült el. De attól persze még nagy szeretettel gratulálunk a centenáriumhoz.) Na de ne csak a kezünk járjon, hanem mi is. Magam a nyolcvanas évek legelején ismertem meg a telepet (tudtam róla, persze, de sose jártam ott korábban), merthogy voltaképpen szomszédok lettünk – az Ady Endre út – a Wekerle építésekor ezt még Sárkány utcának hívták – túloldalán lett elsô önálló fôbérletem, az akkor magasodó új lakótelep egyik panellakásában. Egyszóval csak egy utcányi választott el bennünket a wekerleiektôl, a telep mégis egy egészen más világ üzenetét hozta számunkra. A közösségi lét élményét nyújtotta az atomizálódó világgal szemben. Nagyon szerettem a telep kihalt, csöndes utcáin bolyongani, gesztenyét szedni az árokparton, vagy üldögélni árnyas fô terén. Kisgyerekeket terelgetni különösen remekül lehetett autó nem járta útjain, csak a kerítéseknek feszülô házôrzô ebek jelentettek akkoriban némi veszélyt. (Azok is csak akkor, ha a gyermek, barátkozási célból, benyúlt a léckerítés résein.) Jártunk apró mozijába is – Adynak hívták, ha jól emlékszem – rég elfeledett keskenyvásznú filmeket adtak ott. Volt néhány étterem is arrafelé, igaz, azok egy része már átlógott Erzsébetfalvára. Lassan megismertem a Wekerle egyszerûnek látszó, mégis bonyolult térstruktúráját, a hat vagy nyolcféle típusház külsô rímeit, egyszóval egyre otthonosabban mozogtam benne. Rövid ideig még az is felmerült, hogy oda költözöm – a nyolcvanas évek elején jó cserealapnak számított a panelbeli központi fûtés, ebbôl az alkalomból megnéztem belülrôl is jó néhány házat, de azok bizony nem tetszettek. Túl kicsik, sötétek és vizesedôk voltak az én ízlésemhez. Persze, míg én arról értekeztem dolgokban jártas barátaimmal, hogy mennyibe kerülne egy ilyen ház tetôterének beépítése (az volt a sláger akkoriban) meg a szigetelés, addigra a mobilabb panellakók megrohanták a Wekerlét. A nyolcvanas évek végén már alaposan megváltoztak a cserearányok. Hogy a maiakról ne is beszéljünk. Errôl a szekérrôl lemaradtam, de nem bántam: szerintem a Wekerlén ma is sétálni a legjobb. Most, a hûvös ôszben csak rövid útra vállalkoztam: voltaképp a fôteret jártam körbe, könnyû kitérôvel a nagyétterem meg az iskola felé. Sokat javult a helyzet, legyen elég eny nyi. A fôtér sok háza megszépült, megújult a Zrumeczky-kapu, és még díszkivilágítást is kapott. A téren Kós Károly szobra (most róla is van a tér elnevezve), közelében avattak nemrég egy impozáns életfát. A kisközért helyén elegáns cukrászda, a régi idôk modorában berendezve. (A sütemény is igazán finom.) A patika úgyszintén régi fényében csillog, látszik, hogy a helyiek (kikben erôsen buzog a lokálpatriotizmus) mindent megtesznek a századik év fényeiért. Fizikai és szellemi értelemben egyaránt. Van külön lapjuk, van Társaskör Egyesületük, közös programjaik. Nemrégiben például pályázatot írtak ki a Wekerle-himnusz megalkotására. Tudom, hogy a zsûri már meghozta bölcs döntését, de nem állhatom meg, hogy a magam himnuszkezdeményét ne ismertessem meg önökkel. Így hangzik: „Isten, áldd meg a wekerleit, ki mérföldeket teker le itt nap mint nap Jókedvvel, bôséggel.” Szerintem jó. Egy kicsit groteszk, egy kicsit posztmodern, van benne áthallás, de mélyen beleágyazódik a hazai poétai hagyományba. Csak mondom. ● akarunk válni. Ezért nemcsak a magyar és európai, hanem az utóbbi években egyre meghatározóbb ázsiai – fôként kínai és japán – formatervezési trendekbôl is mutatunk részleteket a kiállításainkon. Októberben elindult Nyitott Ház programunk, amelynek keretében havonta egy napot a kortárs iparmûvészeti és dizájnesemények kapnak meg. Szeptemberben kortárs kifutót állítottunk fiatal tervezôk kollekcióinak, novemberben az animációé lesz a fôszerep. A Batthyány utcai Ponton Galéria csak a mûfajok állandó variálásával tudja ellátni a feladatát. A Moholy-Nagy Mûvészeti Egyetem házi kiállítóhelyeként ugyanis lehetôséget kell adnia az iskola tucatnyi tanszakának. Ebben az évben megfordultak náluk tipográfus-, festô- és fotográfushallgatók, sôt a következô utáni generációra gondolva a Halasi Rita vezette galéria nemrég a kisképzôsök (Képzô- és Iparmûvészeti Szakközépiskola) munkáit is befogadta. Meglehetôsen tágra nyitja kapuit a Király utcai VAM Design Center is – mondhatnánk a galéria kínálatáról. Kritikusai azonban sokszor kifogásolják, hogy a neves formatervezôk munkáin kívül a csokoládészalontól kezdve a preparált kínai hullákig mindent kiállít, ami csak látogatót hozhat. Erre persze mondhatja a központot alapító Vincze Miklós , hogy könnyû dolga (lesz majd) a közszolgálati feladatokat is ellátó Design Terminálnak a szelektálással. Az meg kétségtelen: egészen más állami épületben közpénzbôl bemutatni a mindenkori dizájnkínálat fölét, mint a város egyik legdrágább utcájában havonta leperkálni a másutt háztömbnyi bérleti díjat. ● 26 BUDAPEST 2008 november Visszajáró LVI. Jolsvai András
