Budapest, 2008. (31. évfolyam)
11. szám november - Zeke Gyula: A Lehmann pékség
Nem tudom elképzelni, milyen az, ha az Úr nem adja meg a mindennapi kenyeret. Tanulmányaim és beleérzôképességem együtt sem elégségesek ehhez. Az a kenyér viszont, amelyet Budapesten és bárhol az országban vehetek s ehetek, tanulmányaim eredményeit és képzelôerôm maradékát is megsemmisíti. Ülök ilyenkor püffedt tekintettel, a lebírhatatlan péppel a számban, és nem tudom, kinek az országa lett meg. Pedig: egyszer volt egy kemence. Nem értem, tényleg nem értem, még az én életemben, annak az elején is, amely ráadásul egybesett a kádári konszolidáció elsô éveivel. Nagymama gondosan gyolcsba borította és kosárba rakta a saját maga dagasztotta kenyertésztát – a számban van ma is a kóstolóba kapott élesztômorzsalék íze –, és azt mondta, édes fiam, vidd el ezt a pékhez. És én mentem, vittem örömmel, mert útba esett Irénke néni boltja, ahol har minc fillérért kis Balaton-kockát vásárolhattam magamnak, és egyébként is szerettem menni, mert a péknél jól esett állnom és várnom és szagolnom a sülô kenyerek meleg, sötétbarna, ropogós illatát, és mert a falubeli asszonyok mind a nevemen szólítottak, megkérdezték, hogy ugye jól vagyok, és a rektor néni (nagymama) is ugye jól van, s mielôtt megbuksiztak volna, letörték és nekem adták az ô már megsült kenyerük legszebb, legkívánatosabb héjdarabjait, amelyek olyanok voltak, mint a dohányzó óriás körme. Arra is emlékszem, mikor ettem az utolsó igazán finom zsömlét, 1972 áprilisában az Üllôi úti klinikán. A héja ropogott, a bele könnyeden foszlott, minden héjtöredéket fölszedtem a paplanról. És furcsamód a párizsi (parízer) is akkor volt utoljára finom Magyarországon nekem. Íze volt, sós rugalma, nem fogom tudni rendesen elmondani, olyan egészen megfelelô parízer íze, amilyen azóta soha, vaj is volt alatta persze. (Azokban a napokban döntöttem úgy, hogy ugyanazon betegségben szenvedô szobatársaimmal ellentétben, akik az elkövetkezô évek során mind meghaltak, én életben fogok maradni, de ez már tényleg egy másik történet.) Szóval hogy miért éppen akkor, azt nem tudom megmondani, de valahol ott múlt ki végképp valami, szaktudás, figyelem, talán akkortájt mentek nyugdíjba vagy messzebb mind a régi pékek, nem tudom, mindenesetre a hetvenes évek kenyere és péknemûi már nagyjából olyanok voltak, mint a ma kenyere és péknemûi, s mint Magyarország: szikkadt, ragacsos, súlyos, fehér, tömör, penészedésre hajlamos, a gyomor alján megülô, keletlen, sületlen, morzsálódó, szájpadlásra tapadó, és az ember, ha benyomja az ujját valahová, lyuk marad, koszos, szürke lyuk. Magyarország azonban még mindig a váratlan, indokolatlan és érthetetlen kivételek országa is – többedmagammal mondhatom, ha nem személyes viszonyaink nehézkedési ereje, hát ezek tartanak itt minket –, s ilyen váratlan, indokolatlan és érthetetlen kivétel a Lehmann pékség is Óbudán, túl már a temetôn és a sínen, az Aranyhegyi út 10. alatt. Lehmann úr minden nap fél hatkor kel, hatkor már ott ül a sütöde elé épített ABC-szerû üzlet pénztárában, s ott is marad este hatig, amikor zár a bolt. Csak ha mulaszthatatlan dolga akad, akkor veszi át a helyét a felesége, akivel hatvanhárom éve élnek boldog házasságban együtt. Lehmann úr 1920-ban született. Ugyanabban az évben, amikor édesapja, Lehmann József péksé get nyitott Óbudán, a Kiskorona utca 50. alatt. Ezért olvasható a hetvenes-nyolcvanas évek ABC-stílusát magán viselô épület homlokzatán: Lehmann pékség és serfôzde. Alapíttatott 1920-ban. A Kiskorona utca régi mivoltában nem létezik már, ám a pékség, látják, létezik. Az ostrom alatt egy gránát szétvetette a vályogtéglás épületet, így a háborút katonaként szerencsésen túlélô Lehmann úr szüleivel a mára jó ideje szintén nem létezô Serfôzô utca 2-be költözhetett, s ott folytatták a sütést, az árusítást egészen 1952-ig, amikor az államosítások elérték a családi méretû kisüzemeket, boltokat is. Az esemény maga éppoly gyors volt, mint amilyen fájdalmas. Lehmann elvtárs, lépett a kasszához valami papírt lobogtatva két hideg tekintetû zubbonyos, a maga pékségét a Magyar Népköztársaság ezennel állami tulajdonba veszi. Indulhat. S Lehmann úr elindult. Amint mondja, a bô három évtized során, mire eredeti szakmájához visszatérhetett, további tíz mesterséget ûzött. Állami alkalmazott, s egyáltalán: bárkinek az alkalmazottja soha életében egyetlen napot sem volt, maszek maradt mindvégig a Rákosi, és a hosszú Kádár korszak évtizedei alatt is. Volt állattenyésztô – ötszáz kilós sertésével 1955-ben származása miatt nem juthatott ki az országos vásárra –, volt virágkertész, volt kerámiaagyag-elôkészítô, volt szódás, darálót mûködtetett, s készített még patkányirtószert is. Ám ha arra volna szükség, csillan fel a szeme, szívesen gyártana repülôgépeket is. A legérdekesebb foglalkozását azonban – mondja – nem volnék képes kitalálni magamtól: filmrendezô is akart lenni fiatal korában. Több volt ez puszta vágyálomnál, 1941-42-ben Szôts István nal is együtt dolgozott. A A Lehmann pékség szöveg: Zeke Gyula, fotó: Sebestyén László 20 BUDAPEST 2008 november
