Budapest, 2008. (31. évfolyam)
10. szám október - Jolsvai András: Visszajáró LV.
szetesen itt találjuk a harmadik feleséget, Mária Dorottyát, az ô gyermekei révén él máig a „magyar” Habsburg ág. A csillagmintás boltozatú kripta fôhelye természetesen a nádoré, akinek oly sokat köszönhet a fôváros és a nemzet (ô kezdte csinosítani a Margitszigetet, ô terveztette a Szépítô Bizottmánnyal a Dunasort, alapította a Mûegyetemet). A magyarok szinte királyukként szerették, s itt a sírszobrán is a koronával ábrázolták, igaz, nem a fején viseli, hanem letérdel mellé, s áldón emeli fölé a kezét. A mögötte fekvô szarkofágban, egy hatalmas bronzangyal szárnyai alatt nyugszik a nádor fia, József fôher ceg s az ô felesége, Klotild . Mindketten kôbôl is kifaragva a szarkofágon. Ahogy fekszenek itt egymás mellett, eszünkbe jut, hogy mindkettôjükre paloták emlékeztetnek Budapesten: egyikükre a Palatinus házak (telküket kapta a fôherceg a várostól a Margitszigetért), másikukra a Klotild-paloták. Utódjaik már el sem fértek a belsô teremben. Ágost fiuk és a már említett Jó zsef Ferenc unokájuk a középsô, ravatalozó helyiségben kapott helyet, s már az ô koporsóikba tértek más fiúk és hozzátartozók is. Például Habsburg László , aki a családból egyedül maradt Magyarországon 1945 után, s a Lipótmezôn halt meg 1946-ban. Sírja a kilencvenes évekig az óbudai temetôben rejtôzött, ezzel a felirattal: H. László. Történelemkönyvekben ezekre az érdekességekre nem jut figyelem. Ilyeneket csak az örökségnapokon lehet megtudni, titkos vagy egészen hétköznapi helyek kíváncsi vendégeként. ● 21 BUDAPEST 2008 október Nos, ha van klasszikus értelemben vett visszajárás, hát ez bizony az. Az történt, hogy a minap levelet hozott a posta (tkp. e-mailt hozott az internet – ez is milyen?), miszerint a Bajza utcai általános iskola hajdani nyolcadik bé osztálya egy fájdalmasan kerek évforduló kapcsán (tudniillik hogy ennyiszer tíz éve jártuk ki állítólag az iskolát, ami persze teljességgel lehetetlen, ugyanakkor tagadhatatlan) találkozót rendez a mondott iskola vonatkozó osztálytermében, sírással-rívással, videofelvételek készítésével, késôbb ebéd egy közeli étteremben, utána tánc. (Lekérés nincs.) Két dolgot kell még tudnunk. Az elsô, ami persze egyébként is tudható az én házam táján, hogy itt természetesen az ujpesti Bajza utcára kell gondolni, a második, hogy ez az osztály, mióta kiléptünk az iskola kapuján, soha nem találkozott. A többit elképzelhetik. Elôzô nap elôkerestem a ládafiából a régi fényképeket, aztán megpróbáltam összerakni hozzá az osztálynévsort, de persze csak az én nevemig jutottam. Na, nem úgy, mint a Babits, hanem elölrôl, rendesen, ahogy az osztálynaplóban állott egykoron. „Bartha, Bartha, Csicsai...” hármasával, egészen a J betûig bezárólag – hanem onnan kezdve csak szigetes tudásom maradt. Végül is kit érdekel a névsor, ha a tanár már továbblapozott? Hát így kerültem a Bajza utcába. Nem jártam ott vagy... hagyjuk a csudába a számokat, nem jártam ott már jó régen. A Bajza utca Ujpest Rózsadombján található, a kertes házak utcájában, ahol gyerekkoromban is jómódú emberek éltek jobbára, kötô kisiparosok és nôgyógyászok, külkereskedelmi osztályvezetôk és lángossütôk. A környék elsô látásra semmit nem változott, a házak, a kerítések, a bokrok mind ugyanolyanok, még a kutyák is úgy ugranak neki a kapunak, mint annak idején. Persze, van változás, csak nem elég feltûnô: mára minden egyes ház jó karba került. Mára, jól látszik ez, mindenhol kisimultak a tulajdonviszonyok. Az utcát szépen lebetonozták, egyirányúsították és fekvôrendôrösítették. Amikor ide jártam, egyetlen autó nem állott errefelé, ameddig a szem ellát. Az iskola, mely voltaképp a kertváros és a kislakótelep határán épült, éppen ötven éves: fiatal volt, mint mi, amikor odajártunk. Az igazság az, hogy egy kicsit féltem a találkozástól – annak idején nagyon szép éveket töltöttem ott, és (talán ettôl nem teljesen függetlenül) szépnek tartottam az épületet is. Nem örültem volna, ha kiderül, tévedtem megint. Szerencsére nem így történt. Igaz, az épület kisebb, mint amire emlékeztem (vagy én nôttem meg, vagy ilyesmi), de elegánsnak mutatja magát ma is. Az évfordulóra felújították, kifestették, eredeti arányaihoz nem nyúltak hozzá. Odabent, igaz, estek némi átalakítások, a hajdani folyosóból – hol kettesével, hátratett kézzel sétáltunk nagyszünetben – raktárszerû helyiségeket vágtak le, s ez nem vált a javára, de fô vonalaiban megmaradt minden: rám is szakadt egyszerre minden emlék, ahogy végigjártam. Nem csak én voltam így, láttam a többieken is a megilletôdöttséget, ahogy bámultunk ott föl-alá, tornaterem, kézimunkaterem, igazgatói, osztályterem. Beletelt egy kis idôbe, amíg mindenki megtalálta az egykori helyét. Némi bonyodalom is támadt a dologgal, de nagy nehezen csak rájöttünk, mi okozta a nehézséget: egy padsorral kevesebb van most, mint egykor. Úgy hogy az elsô padsor most felült a tanári asztal szélére (régi vágyuk teljesült ezzel), a többieknek már rendes hely jutott. Egészen jól befértünk a padokba és egész jól felismertük egymást, ahhoz képest, hogy... És halottunk is csak egy van, ha minden igaz. Hiányzó volt tizenegy, abból igazolt négy. A tanárokról már nincs ennyi jó hírem: többségük, bizony, már az égi katedrákon magyaráz. Az osztályteremben, ahogy ilyenkor szokás, mindenki sorra került (ábécérendben), s beszámoltunk, vázlatosan, az elmúlt évtizedek történetérôl. Diplomák, állások, házasságok, gyerekek, ahogy illik. Egy kis kórház, válás, munkahelyvesztés belefért, mélyebbre nem hatoltunk. Aztán felkerekedtünk, és bejártuk a környéket: hogy errefelé fogócskáztunk, fociztunk, cigiztünk, pingpongoztunk, csajoztunk. (Vagy mi.) Voltaképpen mindent a helyén találtunk ma is, csak mintha kihalt volna alóla a város. A hintavasak elkorhadtak, a pingpongasztalok elkoptak, a hajdani padok (és kispályás focikapuk egyben) faanyagát megette a szú. Egyetlen gyerekkel nem találkoztunk a környéken. Szombat volt, igaz, és az idô se volt egészen rendben, de akkor is! A mi idônkben ilyenkor tömegek nyüzsögtek minden játszótéren: most meg sehol senki. Ez hogy lehet? Csak nem a számítógépét gyötri minden kissrác Ujpesten? Akárhogy is, mi nagyon pompásan éreztük magunkat. Felelevenítettük a régi csínyeket, bejártuk a távolabbi környéket is, a Vécsey meg a Mikszáth Kálmán utcát, lesétáltunk egészen a Leiningenig: minden házhoz, minden kapualjhoz fûzôdött valami élményünk. Aztán elmentünk az Állami Áruházig, ott kerestünk egy kis sörözôt, körbeültük a nagyasztalt, mindenféle italokat rendeltünk, és nekiálltunk, hogy igazán újra tinédzsernek álmodjuk magunkat. ● Visszajáró LV. Jolsvai András
