Budapest, 2008. (31. évfolyam)
9. szám szeptember - Rokob Tibor: Értéke csak annak van, amit el is lehet adni!
meg tôle, hogy miként tudta magát erre a szintre leküzdeni. Ô azonban mindezt nem érzi visszalépésnek. – Ha sikerül valamit eladnom, az persze pénzt jelent, de ötven százalékban benne van az a megelégedettség is, hogy sikerült valakinek örömet okoznom. Erre napi szinten szükségem van. Ez már pedagógusként is nagyon fontos volt – mondja. Az érmék után a szép tárgyak kerültek a kereskedelem középpontjába, majd néhány éve már a könyveken van a hangsúly. Ezek kifejezetten erre a célra vett zacskókban tornyosulnak mindenfelé. Ettôl függetlenül az üzletben katonai egyenruha, cilinder, gázálarc, sakkóra, malacpersely, szódásüveg, század eleji írógép ugyanúgy megtalálható, van, amibôl egy tucat is. Nem hiányzik a jelvény, mozsár, matchbox, kosaras kártya vagy éppen a szamovárgyûjtemény se. A boltban uralkodó káosz ellenére a tulajdonos – jó memóriájának köszönhetôen – mindennek pontosan emlékszik a helyére, legfeljebb néha nem fér hozzá egy-egy tárgyhoz. Ilyenkor fel szokta ajánlani a vevônek, hogy nyugodtan bányássza elô maga a fiókokban vagy dobozokban fellelhetô vagy távolról megpillantott antik tárgyakat, könyveket. Bár minden hétköznap nyitva a bolt, ma már legtöbbször vevô nélkül, egyedül telnek a délutánok. Hasznot csak a PetôfiCsarnok melletti vásározás jelent a házigazdának. A hétközi vásárlókkal jobbára ott akad össze, s idôpontot egyeztetve szerez be nekik egy-két árucikket. Ott jártamkor éppen gramofontûért jött egy gyûjtô – de nem járt sikerrel. Mást is vett volna, a kinézett holmi árában azonban nem sikerült megalkudniuk. Kovács úr optimista. Szüksége is van rá, mert, ahogy mondja, 2000-ig szeptembertôl decemberig volt a szezon, azóta azonban már több a rezsi, mint a bevétel. A fiatalok nem gyûjtenek, nincs pénz, vagy ha van is, mindez nem a tárgyi kultúrában mutatkozik meg. Korábban tízezer forinttal jött be egy fiú, és együtt néztek személyre szóló karácsonyi ajándékokat. Egyszer még visszajött, de már kevesebb pénzzel. Aztán eltûnt. Arra a tevékenységre, amit Kovács úr kulturális leletmentésnek hív, egyre kevesebb az igény. Ô azonban büszke arra, hogy az eltelt évek alatt olyan tárgyakat ismert meg, melyek létezésérôl korábban fogalma sem volt. Ilyen például a csizmahúzó. Sok ehhez hasonló portékája került igényes gyûjtôkhöz. Számtalan pengét, borotvát vittek tôle kiállításra, három vasalója színpadra került. Meghívták az elôadásra, így látta is ezeket a darabban. Az üzlet nagy részét kitevô könyvekkel sem más a helyzet. A legtöbben az után találnak rá nála egy-egy verseskötetre, hogy már hat-nyolc helyen hiába keresték a mûvet. Néhány éve a Tüskevárt szerette volna megvenni egy asszony. Amikor kiderült, hogy van itt belôle bôven, annyira megörült, hogy végül egymaga tizenhetet vitt el az osztálynak. Bár Kovács úr 1994-ban átesett már egy életmentô szívmûtéten, eszébe sem jut, hogy abbahagyja gyûjtögetô életformáját. Egyedül a számítógép ismerete hiányzik a továbblépéshez. Azt sem tartja kizártnak, hogy egyszer még abba is belevág. A komoly érdeklôdôk ugyanis már szinte csak az internetet böngészve vásárolnak. Ez számára behozhatatlan hátrányt jelent. – Ez már régen nem csupán a pénzrôl szól! Ezt megszállottan kell szeretni. Ha nem így lenne, már én is régen váltottam volna. Egyszer majd innen visznek el a mentôk. Sebaj. Hiszen ismerjük a mondást: a tárgyak úgyis csak ideiglenesen vannak nálunk! ● 31 BUDAPEST 2008 szeptember A hátsó szoba is titkokat rejt Épp csak meg nem szólalnak... Ahol minden kapható