Budapest, 2008. (31. évfolyam)
1. szám január - Zappe László: Forradalom a Zöld Kakaduban
molok, ha még nem mondtam volna), a jobb oldali járdán, mint a baloldalin. (Más kérdés, hogy az autóforgalomhoz képest egészen elenyészô a gyalogosok száma.) De ez nemcsak a szmog miatt lehet így, hanem azért is, mert ezen a szakaszon nincsen villamosmegálló – errefelé tehát tényleg csak az jár, akinek éppen itt van dolga. Pedig a túlsó oldalon nemcsak a bank várja ügyfeleit, hanem az egykor híres halászcsárda (egy vendégfogadásra épült, tizennyolcadik századi, földszintes épületben – mondják meg, igaz lelkükre, gondolták volna, hogy még földszintes ház is akad a budai körúton?) is, amely, igaz, az utóbbi idôkben fényes-csillogótrendi étteremmé változott. Egyszer jártam benne, igaz, a kezdet kezdetén, de engem nem tudott meggyôzni: hagyjuk is homályban a nevét ezért, s adjunk majd neki, alkalomadtán, még egy esélyt a javításra. Annál jobban kedvelem két házzal odébb a HAP Galériát. Egy építészközösség hozta létre néhány évvel ezelôtt, eredetileg azért, hogy a közelmúlt nagy építészeire is legyen hol emlékezni. Mára a hely kinôtte magát, vannak benne képzômûvészeti tárlatok is, jólsikerült verniszázsai városszerte híresek. Egy kiállítóhely, mely nem kap állami támogatást, mely nem akar profitra szert tenni, mely áldozatosan szolgál egy ügyet: megvallom, igen szeretem az ilyesmit. Ezt tartom én igazi polgári mentalitásnak. Ám ha már eleget hódoltunk a civil kurázsinak, a túloldalon hódolhatunk akár az egyházinak is, hiszen a ferencesek szigorú tömbje következik – egy szép, régi templom meg a rendház. Néhány éve abban a szerencsében volt részem, hogy eltölthettem egy délutánt a ferences szerzetesek körében – alig egy tucatnyian lakták akkor a kolostort, többségük bölcs aggastyán, eleget tépte ôket az élet, hogy derûsen tudják szemlélni a világot. Sokat tanulhatunk tôlük. Szükségünk is lesz rá, már legközelebb is, amikor tovább folytatjuk sétánkat a Margit körúton. ● Két hónappal ezelôtt számoltam be e hasábokon a Budapesti Kamaraszínház Berlin Blues címû elôadásáról, amely egy kocsmából nézve-közvetítve foglalkozott a berlini fal 1989-ben történt ledöntésével. A rendezés igyekezett azt a benyomást kelteni, mintha mi, nézôk, magunk is a kocsma vendégei volnánk, ott ülnénk-szórakoznánk végig az eseményeket. Most az Asbóth utcától nem is nagyon messze, a Ráday utcában rendeztek be így egy színházat, a Stúdió „K” termét. S nagyjából az ürügy is ugyanaz. Csak éppen a kocsmából közvetített rendszerváltás majdnem pontosan kétszáz évvel korábban történt. A Zöld Kakadu egy napját láthatjuk Arthur Schnitzler darabja, illetve Szeredás András átirata nyomán. A város ezúttal Párizs, a nap pedig 1789. július 14. A játék- és a nézôtér összeolvasztásának most sem örülök. Lehet egyéni rigolya, hogy nem szeretem, ha bevonnak a játékba, de még a bevonás fenyegetése is idegesít. Más lehet ezzel másképpen. Abban azonban biztos vagyok, hogy a nézô részvétele a játékban alapvetôen változtatja meg a pszichológiai helyzetét: nem elsôsorban a darabbal, a színészek produkciójával foglalkozik, hanem a maga szereplésével. Akár tart tôle, akár repesve várja, hogy produkálhassa magát. A bevont nézô nem befogadó, hanem résztvevô. Ezt bizonyos színházcsinálók és talán egyes nézôk is kívánatosnak tartják, úgy vélik, hogy ez megújítása, forradalmi átalakítása a mûfajnak, sôt azt is gondolják, hogy ezzel sokkal jobban megvalósulhat a teátrum igazi hivatása, sokkal erôsebb hatást tud gyakorolni. Én ezt fordítva gondolom. Nem vitatom persze az együttjátszás létjogát, azt, hogy azzal is lehet erôs élményt nyújtani. Az esztétikai jellegû befogadást azonban inkább akadályozza ez a részvétel, illetve annak lehetôsége. A Stúdió „K”-ban A Zöld Kakadu elôadása közben különben eléggé hamar kiderül, hogy nagyobb provokációtól nem kell tartanunk. Pusztán ingyenes, illetve fizetô statiszták vagyunk. Mégis zavaró, hogy össze akarnak keverni, azonosítani akarnak a kétes hírû kocsmába az arisztokratapukkasztás mazochista élvezetéért járó párizsi elôkelôségekkel. Azonosulni ezzel a csaknem kétszázhúsz éves közeggel képtelenség. Úgy érzem viszont, hogy remekül tudnám követni, átérezni, átélni a groteszk alulnézetbôl láttatott történelmet, illetve a forradalom kitörésével, a Bastille lerombolásával párhuzamosan folyó kocsmai eseménysort, s fôképp azt, ahogyan a kettôt szellemesen egymásba összefolyatják, ha nem akarnának belekeverni. Jobban beleélném magam, ha nem kellene benne lennem. De mintha a színészeket is akadályozná a szûkös, a közönség közé be-benyúló játéktér. A ritmus egyenetlensége, le-lelassulása, helyenként a játék nehézkessé válása a további elôadások során, a begyakorlottság erôsödésével persze talán eltûnhet. Annak a kölcsönös tisztázatlansága a nézôk és a játszók között, hogy tulajdonképpen pontosan mikor, hol és kik vagyunk, viszont alighanem mindig is zavarni fog. Pedig kívülrôl nézve bizonyára élvezhetô volna az elôadás. Fodor Tamás okos-cinikus vén márkija igazán mulattató és tanulságos figura, elragadó a sokkoló élményekre, perverz pikantériákra vágyó felesége szerepében Nyakó Júlia . Hannus Zoltán utálkozó bölcsességgel adja a kocsmáros alakját, Tamási Zoltán az ostoba bennfentest, Büki Marcell a naiv és tájékozatlan vidékit hozza karakteresen, Nagypál Gábor és Horváth Zsuzsa két pompás kettôst is alakít, Spilák Lajos börtönbôl frissen szabadult jámbor bûnözôje is hatásosan ténfereg a történetben. A darab a kinti valóság és a benti játék összekavarodásáról szól. A kocsma vezetô színésze, sztárja eljátssza, hogy féltékenységbôl megölte a márkit. Aztán tényleg megöli, s mint egy arisztokrata gyilkosa, hôsként ünnepelve távozik. A halott azonban dohogva kikászálódik az asztal alól. Még nem a színész, hogy meghajoljon, hanem a márki. S csak néhány szó, némi játék után alakul vissza Fodor Tamássá, a színésszé. Fodor Tamás, a rendezô ezzel nyilván teljessé kívánja tenni a zavart. S ez sikerül is neki. ● 33 BUDAPEST 2008 január Forradalom a Zöld Kakaduban Zappe László
