Budapest, 2008. (31. évfolyam)
8. szám augusztus - Angelus Róbert: Római parti
rencsére mindkét végén van „megyer”: a Békás és a Káposztás. Ha csak egy kicsit is tovább evez a bátor hajós, akkor a Lupa-szigettel szemben már ismét nosztalgiázhat, láthat elhagyott úszóházakat és a kompállomáson kocsmát, de fôként szép, érintetlen partot és sok vadkacsát. De ez már nem Budapest, és nem is a Római, tehát fordulunk is vissza, Pünkösdfürdôtôl délre. A déli szakasz maradt úgy, ahogy sok évtizede is volt, a védvonal a Nánási út és a Királyok útja. Ha arra jár valaki, a számtalan átjáróval szabdalt, legfeljebb méteres földhányásban, amit benôtt a fû, sokszor a gaz, nehezen ismeri fel a gátat, ami a Szentendrei útig védené a városrészt. Ha árvízkor járunk arra, látjuk, hogy fôleg a homokzsák és az ideiglenes védekezés a „megoldás”. Csak jelzem, hogy ez is a „parti” része. Ha a meglehetôsen elhanyagolt, Kossuth Lajos üdülôpart nevet viselô, de funkcióját tekintve nehezen meghatározható közterületen sétálunk, az ellentmondások itt a legfeltûnôbbek. Ez a valódi „part”, ezen a szakaszon ôrzi természetes állapotát: többnyire kavicsos, sokszor még kagylótelepeket is látni; ôsfák, bokrok és teljes gondozatlanság. A terület az autóforgalom elôl el van zárva, bicikli és gyalogos vegyesen, sokszor egymást veszélyeztetve mozog, és ezt még színesítik a sajnos már nem túl sok stéghez vezetô hajószállító lejárókon cipelt csónakok is. Sem egységesen kiépített burkolat, sem elkülönített bicikliút; pad vagy szemétkosár is alig. Viszont egyre több szórakozóhely, büfé, kifôzde, fagyizó, de szálloda, zenés-táncos vendéglô és valójában lakásként mûködô ház, házcsoport és kislakótelep. A régi csónakházak egy része megújult, igaz, sokat számít, hogy védetté is nyilvánította ôket a hatóság, és láthatóan folyik a vízi élet. Van mûemlék, amely uniós támogatással újult meg a közelmúltban, szerencsére csónakházként, egyben a nemzetközi vízitúrázás budapesti megállójaként is szolgálva. Igen szép példája az értékôrzésnek és a hagyományok fenntartásának, ötvözve a korszerû fejlesztéssel. Többnyire az évtizedek óta itt dolgozó gondnokokon, sportolókon múlik, hogy sikerül-e fenntartani a létesítményt. Sajnos szép számmal látni üres telket, elhagyott épületet és szinte az enyészetnek odahagyott, de még vegetáló „vízitelepet” is. Bizonyára még nem talált rá a funkcióváltást tervezô új befektetô. És ez a gondolat már átvezet a jövôrôl történô értekezésre. Induljunk onnan, ahol sétálunk. A telkek és a Duna közti terület tulajdonjoga szabályozatlan. Bár a terület többnyire az érintett telekhez tartozik, esetenként a vízig, mivel valódi területrendezés nem történt, a kialakult gyakorlat és a kölcsönös (?) jóindulat eredményezi, hogy a kerítés nem a telekhatáron van, hanem jóval beljebb. Persze ebbôl sokszor keletkezik vita, amikor valaki építkezni, felújítani kezd, vagy netalán a telekadónál számítják a mértéket. Talán ebbôl is adódik, hogy senki nem érzi igazán magáénak a parti sétányt. Ha a telkeket vizsgáljuk a parti út, illetve a Nánási út és a Királyok útja közti szakaszon, egyértelmû, hogy ez árvízjárta vidék. A hivatalos védvonal az említett utaknál van, olyan, amilyen. A bátrabbak a veszéllyel mit sem törôdve építkeztek, esetenként olyan megoldásokat alkalmazva, hogy a telkük, a házuk, a kerítésük szinte hajóként van szigetelve, és önálló kis szigetként mûködik, ha jön a víz. De azért a víz az úr, és ha kilép a mederbôl, a pincegarázsokat elôre teleszivattyúzzák vízzel, egyébként a „hajó” a fizika törvényei szerint elkezdene úszni. Ez nem valami kulturált megoldás. Az is igaz, hogy aki ide befektetett, tudta mire költ. Az érintett lakosság, a kerület és a fôváros azért harcol évek óta egymással, legyen végre a védvonal a parti sétány. Viszont Pünkösdfürdôtôl északra a tapasztalat bizonyította, hogy a nagy állandó gát sem funkcionálisan, sem esztétikailag, sem város-értékmegôrzésileg nem valósítható meg. Ezen a szakaszon vagy a Dunából kellene elvenni vagy a telkekbôl – egyik sem járható út. A mai gát foltozgatása, árvízkor ideiglenes megerôsítése – ami vagy sikerül, vagy nem – szintén nem megoldás. Ezért nem történik semmi. Pedig a megoldás kézenfekvô. Ismert és bevált eszköz az úgynevezett mobil gát, ide is megtervezték már régen. A lényege, hogy amikor nincs árvíz, nincs gát: egy telepen, raktárban tartják. Amikor jön a víz, felállítják a „kerítést”. Van is erre hely az összekötô hídnál. A tulajdonosok egyöntetûen ezt támogatják. Ára néhány milliárd forint – ha az ezzel védhetô területet nézzük, alig 8-10 ezer forint adódik egy négyzetméternyi telekre. Felmerül a kérdés, ha ez ilyen egyszerû, miért nem épül? Vagy miért nem épült meg már 4 BUDAPEST 2008 augusztus
