Budapest, 2008. (31. évfolyam)
8. szám augusztus - Angelus Róbert: Római parti
Ötéves se voltam, amikor egy kielboat (kétpárevezôs túrahajó) kormányosának ölében rácsodálkozhattam arra, mitôl lehet olyan érdekes a tûzô napon, a gyereknek unalmas vizet nézve egy-két óra hosszatt üldögélni, nézve, hogy szüleim ütemesen izzadnak, miközben igyekszünk a Lupára vagy egy lakatlan zátonyra valahol Szentendre alatt. Na persze, amikor odaértünk, már lehetett rôzsét gyûjteni, szalonnát sütni és fürdeni. És játszani a vízzel, kis gátakat építeni, követ dobálni. Ezek az emlékek még úgy általában a Dunához kötôdnek. Aztán még jó tíz évig rendszeres hétvégi elfoglaltságunk volt, hogy a Nánásin a végállomásig buszoztunk, onnan jó negyedóra séta, és a vállalati vízitelepen máris lecsaptunk egy hajóra, ez lehetett kajak vagy a már említett kiel. Ha voltak nálunk fürgébbek, akkor csak töltöttük az idôt a kis kabinoknál, bicikliztünk – már akinek volt min – a Duna mentén, be-benézve a csónakházakba, üdülôkbe. És persze ez többnyire már péntek délután kezdôdött, és csak vasárnap este mentünk haza. Ez az idôszak már jellemzôen a Rómairól szólt. Bár ott volt a közelben Pünkösdfürdô is, nagyon ritkán mentünk oda. Ez az idô – 1950 és 1970 között – volt szerintem a Római másodvirágzása, már elvesztette a nekem is csak képekrôl, elbeszélésekbôl és filmekbôl ismert békebeli báját, de volt pénz a dolgozó nép üdülésének támogatására. Ebben az idôben nem bontottak, inkább építettek. Rendbe hozták, vagy csak megôrizték a csónakházakat, külön vállalat gondozta a nép vagyonát, és sorra épültek a vállalati vízitelepek. Némelyik legendás is volt: a Tungsram, amelynek a párja az újpesti oldalon is megvolt, a Vízmûvek és még sok olyan, aminek mára már a neve is eltûnt. És akkor se törôdött senki a vízparttal, ám az mégsem volt ennyire szemetes, de vadregényes igen. Aztán az élet úgy hozta, hogy majd 30 év telt el, és csak nosztalgiával gondoltam a Rómaira, néha a gyerekeimmel sétáltunk, bicikliztünk arra, aztán már az unokákkal tettem ezt mostanában. És ismét evezek, a Duna királyában, egy közel 80 éves, gyönyörûen felújított szkiffben. A személyes kötôdésen túl valahogy mindig feladat is adódott a Rómaival. Elôször épült egy lakótelep, mindjárt a Római bejáratánál, igaz sokáig csak Pók utcai lakótelepnek hívtuk, mert hát ott van, csak ma már jobban cseng az, hogy a „Rómain lakni”. Akkor a Fôvárosi Tanács volt a beruházó, és az OTP még nem volt bank, de egész jó lett az eredmény. Amúgy ez az utca „a Római” határa, ami itt az északi összekötô vasúti hídnál indul és egészen a Barát patakig tart. Jóval északabbra a Békásmegyeri lakótelep is ez idô tájt épült, többnyire a tízemeletes egyenruhával, a keleti oldala talán azért volt népszerûbb, mert közelebb volt a Dunához. De az nem a Római. A Római alig 5000 méter. Viszont itt van talán az egyetlen olyan vízpart Budapesten, ahol adottak a víz és a város kapcsolatai úgy, hogy az a szórakozást, a Római parti szöveg: Angelus Róbert, fotó: Sebestyén László Messze már az az idô, amikor vállszíjas táskarádió recsegte a csónakmesterek kisasztalán – két parizeres-zöldpaprikás zsemle társaságában –, hogy „Egy budapesti csónakházban / nagy az élet mindennap...” És a csónakmesterek dohogva, de mégis elégedetten bólogattak a nóta ütemére, mert bizony nagy volt az élet. Mára ebbôl nem sok maradt, az igazi feltámadáshoz viszont sok mindenre lenne szükség. Nem is csak pénzre. 2 BUDAPEST 2008 augusztus Evezôs térkép, 1928
