Budapest, 2008. (31. évfolyam)

7. szám július - Zeke Gyula: Emlékbeszéd Vázsonyi vilmos szobránál, halála nyolcvankettedik évfordulóján

feletti elragadtatásában Irányi Dániel ölelt magához, aki kezdô hírlapíróként és fia­tal ügyvédként vált a recepciós politikai küzdelmek egyik élharcosává, aki ezzel egyidejûleg Demokrata Körével majd a Községi Demokrata Párttal útjára indítot­ta Magyarországon a közjogi politizálás terméketlen dualizmusát meghaladó pol­gári politizálást, aki szûkebb városi hazá­jából, a Terézvárosból jutott be 1901-ben a parlamentbe, vált annak egyik legtekinté­lyesebb tagjává, s lett 1917-ben Esterhá ­zy Móric kormányában az ország elsô ki sosem tért zsidó hitû minisztere, akinek a forradalmak alatti kényszerû emigrá­cióját követôen volt ereje és bátorsága szembeszállni a parlamentben és a saj­tóban a fehérterror különítményeseivel, aki a trianoni ország csonka parlament­jében egyedül maradt a kommunista és a fajvédô diktatúra egyidejû elutasításá­val, aki a keresztény kurzus merôben új politikai körülményei közt is képes volt fenntartani a demokrata politizálás eto­szát és korlátozott pozícióit, s aki megállt a körúton merénylôi elôtt, és feltárta kö­penyét, ide szúrjatok. Amikor nagyjából idáig jutok, már siet­nem kell, nem mindig tudom hozzátenni, hogy és Budapest, Bárczy mellett, sôt elôtt talán, és a fia is, de Dachau, és az unokája is, de ’56 és azóta Párizs. Szóval nagyjából idáig jutok a lassú mondandómmal a sietôs világban, amikor a szemekben már zavartan kavarog a felejtés vizenyôje, és azt mond­ják: igen?, érdekes. Többnyire nem mernek visszakérdezni, mert látják rajtam, hogy újabb mondatokat váltanának ki belôlem, amelyben a recepcióhoz, a dualizmushoz és a városbani községhez hasonló továb­bi bizonytalan tartalmú szavak várnának rájuk, amelyekrôl tudniuk illene, hogy mit jelentenek, rájuk kérdezni ugyanakkor kí­nosnak tetszik a számukra, ennyiben ma­radunk tehát, igen?, érdekes. Igen, szerintem is nagyon érdekes. Sôt sokkal több annál, szép és múlhatatlanul fontos is. Nekem bizonyosan az. Máig emlékszem 1983-as örömömre, amikor a Bajcsy-Zsilinszky–Andrássy sarkon még nemrégiben is állt antikváriumban ismerôs árusomtól megkaphattam az emeleti kü­lönpolcról a számomra félretett két vas­kos kötetet. Vázsonyi beszédei és írásai I-II. Súlya volt annak a két kötetnek, és a különös méreteivel ki is lógott a többi könyvem közül. Mondhatom, súlya van ma is, és kitüntetett helye az azóta már többször megritkított polcomon. Egy más­féle politika nyelvét tanultam meg belôle, hogy lehet a nevükön is nevezni a dolgo­kat, a polgári demokráciát, mély és fölsé­ges iróniát, nem mellesleg a kérdéses idôk politikatörténetét, fél életmûve, Budapest szeretetét, és mellé még valami nagyon fontosat is, hogy a silányság és a méltány­talanság sosem veheti el az önbecsülésün­ket. Mondhatom, ami az Iskola a határon a prózában, az volt és maradt nekem ez a két kötet a magyar politikai irodalom­ban. Nem véletlen, jegyzem meg ezúttal csak mellékesen, hogy Vázsonyi politikai életrajzának írója pár éve könyve szinte kizárólagos forrasaként nyúlhatott hoz­zá. Ám a mai alkalommal másról is szót ejtenék, szerepe és személyisége néhány végképp nem méltatott oldaláról. Politikai személyiségrajzához elôször is egy eddig nem használt fogalommal közelítenék. Úgy látom, hogy a múlt szá­zadforduló országos és városi politiká­jában ô volt – és azóta is ô maradt – az egyetlen, akinek a ténykedését és a sze­mélyét valamiféle demokratikus karizma vette körül. Olyasmi, ami nem teremtô­dött meg senki más körül, és amire nem mellesleg meglehetôs szükség volna ma is. Közrejátszhatott ebben legendás meg­vesztegethetetlensége és emberi közvet­lensége is. Nem lehetett véletlen, hogy a választások alkalmával negyed századon át senki komoly ellenfele nem akadt a Te­rézvárosban, amelynek nem zsidó töme­gei is rendre rá szavaztak. Nem lehetett véletlen, hogy a Vajda 1916-os halálát kö­vetôen az Abbazia híres Eötvös-asztalát nyomban Vázsonyi-asztalnak kezdték nevezni, miként az sem, hogy Vázsonyi halála után immár név nélkül ültek össze ott nap nap után a megmaradottak. A te­metésén négyszázezer ember vett részt, senki másén ennyien soha Kossuth teme ­tése óta, és persze a késôbbi idôkben sem. Afféle városi legendárium is szövôdött a személye köré, e nemben sincsen párja a várospolitikusaink között. Kiemelendônek tartom e helyt hatal­mas, a politika határain messze túláradó mûveltségét is. A három nagy ókori nyelv, a héber, az ógörög és a latin mellett négy nagy élô nyelvet is beszélt, a németet, a franciát, az olaszt és az angolt. Miután jó­val kevesebbet utazhatott annál, hogysem valamennyit egyforma gyakorisággal hasz­nálhatta volna, lefegyverzô alázattal segí­tett magán. Ismeretes, hogy még a húszas években is angol társalkodópartnert járatott magához, nehogy elfáradjon a tudása. Ra­jongott a botanikáért, minden növény nevét tudta latinul is. Hiteles a történet, amely a híres Dési-Lukács per utolsó – s csodamód a hivatalban lévô miniszterelnök bukásához vezetô – felvonását elôzte meg az Abbazi­ában, majd az éjszaka Vázsonyi lakásán. Akkori ügyvédbojtárától, a még az ötvenes években is élô Földes István tól maradt ránk. Vázsonyi kikártyázta magát a kávéházban, majd a másnap reggel kilenc órai beadási határidô éjszakáján egy termosznyi forró ká­véval fölszerelkezve diktálta tollba a mind idegesebben járkáló Dési társaságában tit­kárnôje számára az utolsó, kúriai fellebbe­zés szövegét. Földes dolga az volt, hogy a Corpus Jurisból és más különféle nyelvû jogi forrásokból idézett szövegek hitelességét a kézikönyvtárból menet közben ellenôrizze. Ámulata haláláig tartott, Vázsonyi az idé­zetekben egyetlen hibát sem ejtett. Megemlítem végül, micsoda szoros vi­szony fûzte az irodalomhoz. Vajda János törzsasztalától, Makai Emil , Reviczky Gyu ­la, Tolnai Lajos és a Palágyi fivérek mellôl indult bátyja, Vázsonyi Jenô társaságában az 1880-as évek vezetô irodalmi kávéhá­zából, a Kammonból. Ám azt végképp kevesen tudják, hogy komoly segítséget nyújtott Krúdy indulásához is. A fôvá ­rosba, s azon belül hamar a terézvárosi Pekáry házba költözô, akkor még a kö­zönség elôtt ismeretlen huszonkét éves író több tárcát és novellát is közölt Vázsonyi 1900-ban indított lapjában, az Új Század­ban, az eddig ismeretlen szövegek az új életmûsorozat nyeresége lesznek. Krúdy tán nem véletlenül fogott épp 1926 febru­árjában A Szent Terézia utcái cikksorozat megírásába és A Polgárban, Vázsonyi és Csergô Hugó akkori lapjában való közlé ­sébe. A példányok, tudjuk ezt is, eljutot­tak Badenbe, s Vázsonyi még olvashatta­olvasta ôket. Maga is írt, néhány költeményt a mûked­velôk komolyságával és méltóságával. A halálára következô évtizedek borzalmas erôvel töltötték meg Végrendelet címû verse utolsó négy sorát: „Hamvadjon el velem az ôsi átok! A meddô vágyat, nyughatatlan álmot, Az ôsök lázadó, bolyongó lelkét Haló porommal együtt eltemessék!” Ha nemzedékünk felelôs keveseiként fe­lejtéssel, hanyagsággal és el nem végzett munkákkal mi is segítünk e prófécia be­teljesülésében, a sajátunké mellett a váro­sunk, Budapest enyészetében is felelôsök leszünk. Óbudán, 2008. május 29-én éjjel ● 8 BUDAPEST 2008 július

Next

/
Thumbnails
Contents