Budapest, 2008. (31. évfolyam)
7. szám július - Zeke Gyula: Emlékbeszéd Vázsonyi vilmos szobránál, halála nyolcvankettedik évfordulóján
feletti elragadtatásában Irányi Dániel ölelt magához, aki kezdô hírlapíróként és fiatal ügyvédként vált a recepciós politikai küzdelmek egyik élharcosává, aki ezzel egyidejûleg Demokrata Körével majd a Községi Demokrata Párttal útjára indította Magyarországon a közjogi politizálás terméketlen dualizmusát meghaladó polgári politizálást, aki szûkebb városi hazájából, a Terézvárosból jutott be 1901-ben a parlamentbe, vált annak egyik legtekintélyesebb tagjává, s lett 1917-ben Esterhá zy Móric kormányában az ország elsô ki sosem tért zsidó hitû minisztere, akinek a forradalmak alatti kényszerû emigrációját követôen volt ereje és bátorsága szembeszállni a parlamentben és a sajtóban a fehérterror különítményeseivel, aki a trianoni ország csonka parlamentjében egyedül maradt a kommunista és a fajvédô diktatúra egyidejû elutasításával, aki a keresztény kurzus merôben új politikai körülményei közt is képes volt fenntartani a demokrata politizálás etoszát és korlátozott pozícióit, s aki megállt a körúton merénylôi elôtt, és feltárta köpenyét, ide szúrjatok. Amikor nagyjából idáig jutok, már sietnem kell, nem mindig tudom hozzátenni, hogy és Budapest, Bárczy mellett, sôt elôtt talán, és a fia is, de Dachau, és az unokája is, de ’56 és azóta Párizs. Szóval nagyjából idáig jutok a lassú mondandómmal a sietôs világban, amikor a szemekben már zavartan kavarog a felejtés vizenyôje, és azt mondják: igen?, érdekes. Többnyire nem mernek visszakérdezni, mert látják rajtam, hogy újabb mondatokat váltanának ki belôlem, amelyben a recepcióhoz, a dualizmushoz és a városbani községhez hasonló további bizonytalan tartalmú szavak várnának rájuk, amelyekrôl tudniuk illene, hogy mit jelentenek, rájuk kérdezni ugyanakkor kínosnak tetszik a számukra, ennyiben maradunk tehát, igen?, érdekes. Igen, szerintem is nagyon érdekes. Sôt sokkal több annál, szép és múlhatatlanul fontos is. Nekem bizonyosan az. Máig emlékszem 1983-as örömömre, amikor a Bajcsy-Zsilinszky–Andrássy sarkon még nemrégiben is állt antikváriumban ismerôs árusomtól megkaphattam az emeleti különpolcról a számomra félretett két vaskos kötetet. Vázsonyi beszédei és írásai I-II. Súlya volt annak a két kötetnek, és a különös méreteivel ki is lógott a többi könyvem közül. Mondhatom, súlya van ma is, és kitüntetett helye az azóta már többször megritkított polcomon. Egy másféle politika nyelvét tanultam meg belôle, hogy lehet a nevükön is nevezni a dolgokat, a polgári demokráciát, mély és fölséges iróniát, nem mellesleg a kérdéses idôk politikatörténetét, fél életmûve, Budapest szeretetét, és mellé még valami nagyon fontosat is, hogy a silányság és a méltánytalanság sosem veheti el az önbecsülésünket. Mondhatom, ami az Iskola a határon a prózában, az volt és maradt nekem ez a két kötet a magyar politikai irodalomban. Nem véletlen, jegyzem meg ezúttal csak mellékesen, hogy Vázsonyi politikai életrajzának írója pár éve könyve szinte kizárólagos forrasaként nyúlhatott hozzá. Ám a mai alkalommal másról is szót ejtenék, szerepe és személyisége néhány végképp nem méltatott oldaláról. Politikai személyiségrajzához elôször is egy eddig nem használt fogalommal közelítenék. Úgy látom, hogy a múlt századforduló országos és városi politikájában ô volt – és azóta is ô maradt – az egyetlen, akinek a ténykedését és a személyét valamiféle demokratikus karizma vette körül. Olyasmi, ami nem teremtôdött meg senki más körül, és amire nem mellesleg meglehetôs szükség volna ma is. Közrejátszhatott ebben legendás megvesztegethetetlensége és emberi közvetlensége is. Nem lehetett véletlen, hogy a választások alkalmával negyed századon át senki komoly ellenfele nem akadt a Terézvárosban, amelynek nem zsidó tömegei is rendre rá szavaztak. Nem lehetett véletlen, hogy a Vajda 1916-os halálát követôen az Abbazia híres Eötvös-asztalát nyomban Vázsonyi-asztalnak kezdték nevezni, miként az sem, hogy Vázsonyi halála után immár név nélkül ültek össze ott nap nap után a megmaradottak. A temetésén négyszázezer ember vett részt, senki másén ennyien soha Kossuth teme tése óta, és persze a késôbbi idôkben sem. Afféle városi legendárium is szövôdött a személye köré, e nemben sincsen párja a várospolitikusaink között. Kiemelendônek tartom e helyt hatalmas, a politika határain messze túláradó mûveltségét is. A három nagy ókori nyelv, a héber, az ógörög és a latin mellett négy nagy élô nyelvet is beszélt, a németet, a franciát, az olaszt és az angolt. Miután jóval kevesebbet utazhatott annál, hogysem valamennyit egyforma gyakorisággal használhatta volna, lefegyverzô alázattal segített magán. Ismeretes, hogy még a húszas években is angol társalkodópartnert járatott magához, nehogy elfáradjon a tudása. Rajongott a botanikáért, minden növény nevét tudta latinul is. Hiteles a történet, amely a híres Dési-Lukács per utolsó – s csodamód a hivatalban lévô miniszterelnök bukásához vezetô – felvonását elôzte meg az Abbaziában, majd az éjszaka Vázsonyi lakásán. Akkori ügyvédbojtárától, a még az ötvenes években is élô Földes István tól maradt ránk. Vázsonyi kikártyázta magát a kávéházban, majd a másnap reggel kilenc órai beadási határidô éjszakáján egy termosznyi forró kávéval fölszerelkezve diktálta tollba a mind idegesebben járkáló Dési társaságában titkárnôje számára az utolsó, kúriai fellebbezés szövegét. Földes dolga az volt, hogy a Corpus Jurisból és más különféle nyelvû jogi forrásokból idézett szövegek hitelességét a kézikönyvtárból menet közben ellenôrizze. Ámulata haláláig tartott, Vázsonyi az idézetekben egyetlen hibát sem ejtett. Megemlítem végül, micsoda szoros viszony fûzte az irodalomhoz. Vajda János törzsasztalától, Makai Emil , Reviczky Gyu la, Tolnai Lajos és a Palágyi fivérek mellôl indult bátyja, Vázsonyi Jenô társaságában az 1880-as évek vezetô irodalmi kávéházából, a Kammonból. Ám azt végképp kevesen tudják, hogy komoly segítséget nyújtott Krúdy indulásához is. A fôvá rosba, s azon belül hamar a terézvárosi Pekáry házba költözô, akkor még a közönség elôtt ismeretlen huszonkét éves író több tárcát és novellát is közölt Vázsonyi 1900-ban indított lapjában, az Új Században, az eddig ismeretlen szövegek az új életmûsorozat nyeresége lesznek. Krúdy tán nem véletlenül fogott épp 1926 februárjában A Szent Terézia utcái cikksorozat megírásába és A Polgárban, Vázsonyi és Csergô Hugó akkori lapjában való közlé sébe. A példányok, tudjuk ezt is, eljutottak Badenbe, s Vázsonyi még olvashattaolvasta ôket. Maga is írt, néhány költeményt a mûkedvelôk komolyságával és méltóságával. A halálára következô évtizedek borzalmas erôvel töltötték meg Végrendelet címû verse utolsó négy sorát: „Hamvadjon el velem az ôsi átok! A meddô vágyat, nyughatatlan álmot, Az ôsök lázadó, bolyongó lelkét Haló porommal együtt eltemessék!” Ha nemzedékünk felelôs keveseiként felejtéssel, hanyagsággal és el nem végzett munkákkal mi is segítünk e prófécia beteljesülésében, a sajátunké mellett a városunk, Budapest enyészetében is felelôsök leszünk. Óbudán, 2008. május 29-én éjjel ● 8 BUDAPEST 2008 július
