Budapest, 2008. (31. évfolyam)
6. szám június - Marafkó László: Egy író otthontalanságai
végzetes feladat nagyságától és iszonytató következményeitôl, amíg a végzetet érzed minden emberi szó mögött, a végzetet, amely kijelölt téged, éppen téged a veszélyes szerepre, elmondani, az emberek helyett, jól vagy rosszul, amit ôk is tudnak, de nem szeretnek mindig és minden következménnyel kimondani.” „Íróképezde” nálunk nemigen mûködik, ha kisebb mûhelyek mindig is alakulgattak, de homlokzatán életforma-intelemként ott állhatna a Napló egyik passzusa: „Ha tudnák, milyen másféle a kaland, melynek gyanús visszfényét az írók homlokán látni vélik! Ez a kaland nem más, mint a kényszermunka egy neme. Órarend. A legszigorúbb napirend. A társaséletnek, étkezésnek, igen, a nemi életnek is az írás szolgálatában való szabályozása. Reggeltôl estig elôkészület arra a másfél, legföllebb két órára, mikor dolgozni tudok.” A stílusbravúrként is felfogható Szindbád hazamegy annak a csodált Krúdy nak állít emléket, akirôl ezt jegyezte fel: „Min dig az egészet írta, azt a Magyarországot, amely több és más, mint a nép, osztály és haza: teljesség...” Nem véletlen, hogy rej tett búcsúzásként, az 1948-as emigráció elôtt az óbudai utcákat rója, kiskocsmákban fordul meg. (Talán jobb, hogy Márai nem láthatta meg a mai „mintha” Óbuda beton-mûkô marcipánépületeit, makettváros részét! Bizonyos részeiben majdnem olyan, mint valaha volt, csak épp a lényeg tûnt el: a hátsó udvarok leánderes parányi kertjei, a kisegzisztenciák küszködô, mégis életteli, szinte mediterrán kisvárosi világa.) Téved, aki azt tartja, Márait önmagában csak az 1948-as drasztikus politikai fordulat késztette távozásra. Már az 1943–44-es Naplóban így ír: „Elmenni innen, mihelyst lehet. Ha élek még, ha lesz erôm és módom. Elmenni innen. Magyarul írni, odakünn is, a magyarság neveléseért dolgozni. De elmenni innen. Nem titkolom: megsértettek. Mennyit adtak az írók ennek az országnak, s mennyire megveti, lenézi ez az ország íróit! Hódol nekik, igen, mert tudja, hogy nemzeti hiúságának írókra is van szüksége, mint a parvenük lakásában a képekre és nippekre. De egy földmívelésügyi miniszteri tanácsos – aki, mellesleg, az én adómból él, pereputtyostul – mindenütt az országban többet számít, mint akármelyik élô vagy halott író, akinek köszönheti ez a nemzet, hogy van és magyar.” De elôtte még az ostrom gigászi darálója. Megint a Naplót híva segítségül: „Pes ti lakásom bármely nap szétrombolhatja a bomba (...) S mégsem félek, semmitôl. Nem esem kétségbe a gondolatra, hogy mindenem elpusztulhat – könyveim, igaz, nagyon sajnálnám – de tudom, hogy másról van szó. Lelkemrôl van szó, melynek nincs köze semmiféle lakáshoz, sem otthonhoz – hazátlan lelkemrôl, mely csak az enyém.” Válasza a felette hatalmaskodó erôkre: „Nem értek a részvényekhez, sem tört aranyhoz – elhatároztam, hogy ebben az idôben, mikor mindenki „menti” a pénzét, valami mást vásárolok megmaradt papírpénzemért: idôt. Idôt a munkámhoz. (...) Elteszem munkámat, melynek idôt adok, s melyet iparkodom ’bombabiztosan’ elhelyezni a jövôbe. Ez minden, amit tehetek.” Aztán megtörténik az elôre sejtett. A romos ház viszontlátásának hûvös megrendülése a Föld! Föld!-ben: „A torlaszokon át behatoltam a szobába, ahol könyveim sorakoztak a polcokon. Szerettem volna megtalálni a bilingvikus Marcus Aureliust, aztán Eckermann beszélgetéseit és egy régi magyar kiadású Bibliát. De a rendetlenségben nehéz volt tájékozódni. A légnyomás, mint valamilyen papírzúzda, pépessé darálta a könyvek legtöbbjét. Mégis egy könyv sértetlen címlappal hevert a szemétdombon: A polgári kutya gondozásának könyve, ez volt a cím. Ezt a kötetet zsebre vágtam és óvatosan lemásztam a szemétdombról a földszintre. Ebben a pillanatban – késôbb sokat gondolkoztam ezen – különös megkönnyebbülést éreztem.” Talán nem is meg lepô attól az embertôl, aki azt vallotta: „A boldogság fegyelmi kérdés.” Ekkor költöznek a Rózsadomb aljába, a Zárda utca (ma: Rómer Flóris) 28.-ba, ahol, az író emigrációja után édesanyja lakik majd egészen haláláig. Ma emléktábla a házon, a Montmartre-ot idézô környezetben. A szemközti hajtûkanyar fölötti villa kertjébôl néhány fa, gyanúm szerint, még „láthatta” a férfikora teljében levô írót. Mert a fák, fôként a Mikó utcaiak szinte misztikus jelentôségûek a városlakónak is. Kicövekelik a múltat. 33 BUDAPEST 2008 június A Mikó utcai régi ház már nem áll, helyén emléktába és mellszobor Rómer Flóris utca 28.
