Budapest, 2008. (31. évfolyam)
5. szám május - Friedrich Ildikó: Ez itt újra az Irgalom Háza
el. Kezdetben száz ágy volt itt, majd hamarosan százhúsz. Tervezték a kórházépület bôvítését is, erre lehetôség adódott volna két oldalszárnnyal, de ez végül nem sikerült. 1901-tôl, a megnyitástól 1904. december 31-ig összesen 133 beteget ápoltak az Irgalom Házában, volt köztük hároméves fiúgyermek és kilencvenhat éves matróna – valamennyien a történelmi Magyarország területérôl kerültek a kórházba, de akadt egy írországi anglikán férfi is, aki fél évig élt még, valamint egy hetvenéves, szenilis hajadon, a távoli Monarchia-beli Cattaróból. A vallási megoszlást illetôen ugyancsak széles volt a paletta: katolikus, evangélikus, izraelita, anglikán és görögkatolikus egyaránt elôfordult a felvettek között. A pénzügyeket a Magyar Földhitelintézet kezelte, az alapszabály szerint minden év december 31-ig el kellett készíteni az éves pénzügyi számadásokat. A Vagyonmérleg tartalmazta az intézmény mûködtetésének költségvetését, a béreket, fûtést, világítást, vízdíjat, a távbeszélés költségét, valamint a különbözô adományokat, alapítványokat. Alapítványt tett San Marco hercegnén kívül I. Ferenc József, Vaszary Kolos, Széll Kálmán miniszterelnök. A nyomtatásban megjelent Vagyonmérleg révén bepillantást nyerhetünk az intézmény 1902-1904. évi – alapításkori – anyagi helyzetébe; mennyi pénzbôl mûködött százegynéhány évvel ezelôtt egy kórház. A nôvér- és cselédbérek 2253 koronás kiadást jelentettek, a fûtés, világítás 3003 korona 48 fillért. Az élelmezésre ment el a legnagyobb összeg: 7607 korona. Ezt a számadás szerint az önkéntes adományokból nagyjából ki tudták fizetni. De két év múlva, 1904-ben az élelmezés már kétszer ennyit emésztett föl, nôtt a betegek száma. Állandó adományozó volt az alapítványt tévô San Marco hercegné, aki évente többször nagyobb pénzösszeggel támogatta a szegénykórházat, de felbukkant Vaszary Kolos neve is, valamint Auguszta fôhercegnôé, Nákó Sándor grófé – aki Fiume kormányzója volt –, rajtuk kívül Mechwart András é, a Ganz gyár mérnök-igazgatójáé is. Szintén az adományozók között volt 1904-ben a Fôvárosi Orpheum igazgatósága. A belügyminiszter kétezer koronájára minden évben számítani lehetett, és jelentôs volt a székesfôvárosé is: 1903-ban például húszezer, 1904-ben tízezer korona. A vagyonmérleg feltüntette azokat a személyeket vagy intézményeket is, akik és amelyek nem pénzzel, hanem „természetbeni” ajándékokkal segítették az Irgalom Házát: Hagenmacher Henrik gôzmalom-tulajdonos egy zsák lisztet küldött, a gróf Esterházy-féle konyakgyár egy liter konyakot – rejtély, hogy vajon kinek szánták ezt a küldeményt? Saxlehner János, a Sugár út 3. számú palota tulajdonosa ötven üveg keserûvizet ajándékozott – tudnivaló, hogy a család a gyógyvíz értékesítésébôl gazdagodott meg. Jól jöhetett a kórháznak a Salgótarjáni Kôszénbánya szene, de elfogadták Batthyány grófné kosár szôlôjét és használt fehérnemûjét is, bár ez „ócska” volt a feljegyzés szerint. Az adakozóknak köszönetet mondtak a Vagyonmérleg utolsó oldalán: „Az Irgalmasság Istenének áldása legyen a kegyesszívû adakozókon!” 1921-ben a fenntartás veszélybe került, a háborút követô gazdasági válság következtében megszûnt az állami támogatás, az alapítványt pótló jelentôs adományok elmaradtak. 134 beteg zsúfolódott össze a kórtermekben, ennyi tehetetlen embert azelôtt négy év alatt láttak el. Havonta egy-két ágy vált szabaddá, de száznál is többen vártak felvételre. A Nagykomlóson élô grófnôvel megszakadt a kapcsolat, a Trianon által elszakított területrôl lehetetlen volt átjutni Magyarországra. A kommün alatt ráadásul elköltötték az alapítványok tôkéjét, a ház eladósodott. Már-már bezárták, mikor egy negyedmilliós külföldi misszióból végül is rendezni tudták az adósságokat. A mûködés ekkoriban hetven-nyolcvanezer koronába került havonta, ezzel szemben a bevétel jó esetben ennek az ötöde. A Tanácsköztársaság megszüntette a kórházakban az apácarendeket, az Irgalom Házában azonban csôdöt mondott ez az igyekezet: egyetlen világi ápolónô sem vállalta az itteni munkát, maradtak tehát a Szent Vince rend nôvérei. A férfibetegek ekkor már zömmel a száz százalékos hadirokkantak, de sok volt a véglegesen sérült gyermek is. Az 1920-as években nem számított rendkívülinek az sem, hogy elszegényedett arisztokraták, elôkelô családok beteggé vált tagjai kérték felvételüket. San Marco hercegné, Nákó Miléva 1926. február 3-án meghalt. Végakarata szerint holttestét férje mellé, Óbudára, a Jó Pásztor Ház templomának kriptájába, díszes bronz szarkofágban helyezték örök nyugalomra. A második világháborúban bombatalálat érte az épületet, majd mûködésének a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa vetett véget 1949-ben, amikor is az alapítványt megszüntették, és az Irgalom Háza, valamint teljes felszerelése, készpénze a fôvárosé lett. Most, hogy éppen vége felé közeledô teljes renoválása, megújítása után újra az alapító céljait szolgálja majd – segíteni az elesetteken, a segítségre szorulókon –, visszatér, rangot nyer az alapító humánumának örök érvényû üzenete, Széchenyi István szavaival: „Minden ember annyit ér, amennyit használ.” ● 27 BUDAPEST 2008 május fotó: Sebestyén László forrás: FSZEK Budapest Gyûjtemény Nákó Miléva A Jó Pásztor kriptájában
