Budapest, 2008. (31. évfolyam)
4. szám április - Jolsvai András: Visszajáró XLIX.
7 BUDAPEST 2008 április koztatja, miközben bútorainak eladásából él. Párjával beszélgetni sem tud, tolmácsot kell fogadni, hogy kommunikálhassanak. Nem tudni, korábban Moszkvában, majd közös, mellesleg kudarcos amerikai körútjuk során miképpen értették meg egymást. Bár alighanem addig volt jó, amíg nem tudták, mit mond a másik, a tolmácsolás, a nyelvi megértés mintha inkább éket verne az érzékeny mûvészlelkek közé. Általában nem vethetjük egy zenés mû, fôképp egy musical szerzôinek szemére, hogy csupa közhellyel dolgoznak. Ez a mûfaj természetébôl fakad. S azt is meg kell értenünk, ha címszereplôiket hol a drámairodalom hôsei, hol a kultúra nagyjai között keresik. Olyan neveket szeretnek a színlapra írni, amelyekre bejön a közönség. Adott esetben azonban alighanem kérdéses, Isadora Duncan és Szergej Jeszenyin nevére azok reagálnak-e elsôsorban, akik igazán fogékonyak az újabb musicalek obligát együgyûségére. Meglehet, azok is odatévelyednek, akiket bosszant, ha egy szokványos meg nem értett zsenit és egy komikusan ôrjöngô elmebeteget kell látniuk valódi géniuszok, igazi nagy mûvészek neve alatt. De nyilván azok is csalódnak, akiket pusztán a mûfaji megjelölés vonz, hiszen a musical fogalmához mégiscsak hozzátartozna némi látványosság, a dalbetétek mellett valamennyi tánc is, márpedig ahhoz se hely, se kar, se pénz, se tudás. Pedig amúgy kellemes, szórakoztató este is lehetne. Pápai Erika a címszerepben szép és részvétre méltó, Serbán Attila vad orosz poétaként tehetségesen dühöng, Hûvösvölgyi Ildi kó tolmácsnôje édeskésen szomorú, Bajza Viktória rutinosan adja a gyakorlatiasan segítôkész barátnô-impresszáriót. A színház másik, Garbo címû produkciója is fôképp csak a húzónevekkel jeleskedik. Ezúttal nemcsak a hajdani filmidol vonzhatja az ínyenceket, hanem a játszók is. Fullajtár Andrea, a Katona sztárja, és Szantner Anna , aki ugyancsak az lehetne, ha néhány esztendeje egy sikeres évad után ott nem hagyja az ország legjobb színházát, közölve, hogy a pályával is szakít. Itt-ott azért azóta is föllép. A két színésznôvel nincs is baj, nem ôk tehetnek róla, ha eszközeik használata öncélúnak, külsôdlegesnek tetszik. Valaki, feltehetôleg a rendezôként feltüntetett Szántó Erika ugyanis elfelejtett darabot írni Tin Andersén Axell magánleveleken alapuló regényébôl. Sorakoznak az életrajzi epizódok, és a filmsztár sorsa egyre érdektelenebb lesz, rendes polgári barátnôjérôl nem is beszélve. Hosszú életük igazából egyetlen rövid epizód erejéig találkozik, amikor ifjú színiiskolásként egymásba szeretnek, majd szétválnak. Ez akár lehetne dráma is, amely magában foglalhatná egész életüket. A Pinceszínház kínálata delikátnak mutatkozik. Amit kihoznak, nem mindig az. ● Kôbánya lesz a mai célpontunk, ha esik, ha fúj. Jöjjenek kocsival, ha módjuk van rá, komoly távolságokat kell majd áthidalnunk. Az elsô rögtön egy idôbeli távolság. Mondjuk, úgy három-négy évtized. Kisgyerekként nem is igen tudtam, hogy Kôbánya a világon van. Persze, mint minden kisgyerek, én is voltam a Népligetben (motorversenyt nézni, például) meg a BNV-n (prospektusokat gyûjteni és sült kolbászt enni), de ezekrôl a helyekrôl nem is tudtam, hogy kôbányaiak. (És tényleg afféle különös zárványok csak a tizedik kerület testében.) Lehettem már vagy tíz éves, amikor elôször jártam az igazi Kôbányán. Összebarátkoztam ugyanis egy ottani fiúval. Már az is egy külön történet, hogyan barátkozik össze egy ujpesti fiú egy kôbányaival, de ezt, ne féljenek, nem fogom most elmesélni. Legyen elég annyi, hogy a hatvanas évek és a Rottenbiller utca közepén történt a dolog, és ha már ilyen derekasan megesett, hát rövidesen nekiláttunk felfedezni egymás szûkebb hazáját. Én megmutattam neki mindent, amit Ujpestbôl fontosnak tartottam – ahogy maguknak is megmutattam már ebben a sorozatban – ô pedig feltárta elôttem élôhelye titkait. Órákig sétáltunk fel és alá a csendes külvárosi utcákon (mert hiába van a város földrajzi közepe éppen Kôbányán, azért külváros az ma is, és nagyon is külváros volt annak idején), benéztünk a kerítések mögé, szelídítettük az ebeket, és vadítottuk a gazdáikat, közben beszéltünk, beszéltünk, megállíthatatlanul. Mint afféle kiskamaszok, egyszerre kerestük a választ az emberiség végsô kérdéseire, és arra, honnan szerezzünk pénzt egy félgombócos fagylaltra. Járt a szánk és járt a lábunk, s közben megfejtettük az aranycsinálás titkát meg a legfrissebb Füles rejtvényújságot. De régen is volt, édes istenem. Akkor most szervezzünk egy nosztalgiakörutat a régi idôk emlékére. Induljunk az Állomás utca sarkáról – onnan, ahol betorkollik a Kôrösi Csoma utcába. Ez itt a városközpont, voltaképpen, noha Kôbányán nem olyan egyszerûek a dolgok, mint máshol. (Ha erre maguk azt felelik, hogy hiszen máshol sem egyszerûek, nem kezdek el vitatkozni rajta.) Errefelé azt se lehet eldönteni megnyugtatóan, hol dobog voltaképp a kerület szíve. Az egyik esélyes ez a tér, melyet a rajta lévô templommal összefüggésben Szent Lászlónak hívnak manapság megint. Ami a katolikus plébániatemplomot illeti, az tényleg a leghíresebb mûemléke Kôbányának. Mondjuk, azért inkább mû, mint emlék (a ház, ahol lakom, még az is öregebb nála), a millennium lázában készült az is, a szokott felfogásban, felvonultatván a korszak megannyi sztármûvészét, egy Lechner Ödönt, egy Zsolnay Vilmost vagy egy Róth Miksát. Az összes európai és néhány arab mûvészeti irányzat is helyet kapott itt, ahogy a kor eklektikus ízlése megkívánta. Ezt az irányzatot jómagam mindig szelíd mosollyal figyelem: nem tudom teljesen komolyan venni, de lenyûgöz dédapáink kikezdhetetlen optimizmusa, hogy az álmok voltaképp már valósággá váltak. A templomban, mai szokás szerint, csak kívülrôl gyönyörködhetünk (ha mindenható volnék, azért szelíden tiltakoznék, hogy így elrekesztenek a híveimtôl), amit itt nem tehetünk könnyen – túlságosan körbeépítették ugyanis. Mögötte a polgármesteri hivatal, oldalában a helyi SZDSZ központja, sokablakos földszintes ház, azelôtt itt lakott az én barátom. (Még azelôtt pedig a városrész leghíresebb nyilvánosháza volt, de aki itt bármit is áthallana, az sürgôsen hagyja abba.) Szemben a Pataky Mûvház ûrközpontra emlékeztetô tömbje (jó néhányat emeltek ilyet a hetvenes években), oldalvást lakótelep, itt ért véget a bontás annakidején. Nézni erre nincs már mit, pattanjunk automobilunkba hát, és tízpercnyi intenzív közlekedés után (elôre, aztán oldalt) érkezzünk meg a Harmat utca 41 elé, az Visszajáró XLIX. Jolsvai András
