Budapest, 2008. (31. évfolyam)
3. szám március - Zappe László: Álomselymek helyén műselyem
22 BUDAPEST 2008 március Üldögél Hámori Gabriella egy villamos megállóban, különféle ruhákban (néha minden nélkül), különféle világító plakátok mellett. Bagossy László rendezésében, Ignjatovic Kristina díszletében és jelme zeiben Irmgard Keun A mûselyemlány címû szövegét adja elô. Nagyjából mindazt a csodát elköveti, ami egy nagyon jó színésznônek egymagában sikerülhet. Sokféle színben pompázik, sokféle lélekállapotot jelenít meg, és megrajzol egy fejlôdési ívet. Elmondhatjuk róla az ilyenkor szokásos, sôt szinte kötelezô összes közhelyet. Mindig ugyanaz és mindig más, következetesen ad egyetlen személyiséget, és mégis számtalan arcot mutat. Sekélyes lélekben nagy mélységeket sejtet. Technikásan ritmizálja a variációkat, a közlendôt úgy osztja be, hogy szórakoztassa is a közönséget. Mindeközben valójában egy adott, az elôadás tartamának megfelelô idôben beszél. A villamosmegálló hôsnôje összegez és emlékezik, az igazi színészi bravúr tehát nem önmagában a személyiség változandóságának ábrázolása, hanem az, hogy egyszerre két idôben mutatja meg ugyanazt a jellemet. Akkor is látjuk a beszélôt, amikor megtörténik vele, amit elmond, és akkor is, amikor elmondja. Amikor szinte öntudatlanul cselekszik, és amikor már ismeri a tettek következményeit, sôt, bizonyos konzekvenciákat is levont belôlük. Kár, hogy ez a varázslat jórészt hiábavaló. Egyszerûen azért, mert a szöveg, a történet, a sors, amelyhez kapcsolódik, nem eléggé súlyos, nem eléggé jelentékeny, nem eléggé fontos, nincs benne elegendô másodlagos tartalom, hátsó gondolat, lényegi jelentés. Az Örkény Színház és a KÉK PRODUKCIÓ közös elôadásának azzal kívánnak az elôzetesetek, szórólapszövegek különös jelentést, történelmi-társadalmi súlyt tulajdonítani, hogy kiemelik: a szerzônô a harmincas évek elején, közvetlenül Hitler hatalomra jutása elôtt adta ki mûvét, melyet Gáspár Margit (Gáspár Miklós álnéven) azon nyomban magyarra is fordított. A mûvet a nácik betiltották, és csak a hetvenes években bukkant föl újra, nagy sikert aratva. Szóval a villamosmegállóban szenvelgô leány a weimari Németország terméke, áldozata, képviselôje volna, életében, sorsában a szétzüllô, de züllésében színpompás, dekadenciájában mûvészileg termékeny, de végül a nacionalista erôszak és revánsvágy ideológiájának martalékául esô demokrácia fenyegetettségére kellene ismernünk. Bizonyos ismertetôjegyek fel is bukkannak. Érzékelhetjük az erkölcsi közömbösséget, szó esik a kisemberek mindennapi nyomorúságáról, fel-felbukkannak randalírozó náci csoportok, nem marad említetlen az antiszemitizmus sem. A villamosmegállóban életmérleget készítô leány azonban tudatosan apolitikus, öntudatosan csakis nô, és önvédelembôl korlátolt. Az lenne persze az igazi bravúr írótól, rendezôtôl, színésznôtôl, ha az ô szavaiból sikerülne kibontani a kor kórképét. Ez azonban nem jön össze. Hámori Gabriella a színház honlapján olvasható interjúban elmondja, hogy eleinte a pöttyös könyvek jellegzetes hôsnôjének érezte az eljátszandó figurát. Én meg végig úgy éreztem, hogy az is maradt. Szentimentális nôi regények örök fôszereplôje: egy érzô nô. Igaz, modern kiadásban, amennyiben lelki rezdülései mellett a testiekrôl is beszámol, nemi erkölcse korlátlanul szabados, a házasság révébe pedig nemcsak hogy nem érkezik el, de az meg sem kísérti. Egyáltalán, praktikusan modern nézetei vannak, amennyiben erkölcsi elvei egyáltalán nincsenek. Amit megkíván, azt elveszi, legyen az férfi vagy bunda, testi adottságait gátlástalanul bocsátja áruba akár a színházban, akár az utcán. Skrupulus nélkül csal, hazudik, lop. Életeszménye a puszta élet. Konkrétabb céljait meg a plakátokról veszi. Korunk nôje. Tömegember, igazi senki. Látszólag mindenben az ellentéte a lányregények ábrándokban dúskáló fôalakjainak. Valójában azonban egyszerû kifordítása. Álomselymek helyén mûselyem. Üres illúziók helyett üres dezillúzió. Élete lehet bármilyen változékony, emelkedhet, süllyedhet, élvezhet luxust, kínlódhat nyomorban, nem tud igazán érdekessé válni. Két órán keresztül szemlélni és hallgatni minden színészi ügyesség, hit, sok apró, kiszámíthatóan érkezô polgárpukkasztó csattanó ellenére is: elég unalmas. ● Álomselymek helyén mûselyem Zappe László Az is igaz, hogy keserû ez az íz erôsen manapság. Valaha virágzó, öntudatos polgárváros fôútvonala volt ez. Most meg úgy fest, mintha a Csipkerózsika meséjét még egy erôteljes cunami is végigszántotta volna. Rongyaiban alszik manapság az egykor oly büszke Pestújhely. A templom elôtt búzakékre festett utcai kút, elôtte ugyanolyan kerékvetô sóhajtja vissza a régi idôket. A fôút házai fáradtak, roggyantak, az egykori üzletek redônyei lehúzva rozsdásodnak. Embert alig látni itt e délutáni órán. A transzformátorház oldalában félig tépett plakát biztat arra, hogy szavazzunk a Néppártra (kilencven óta tépi itt a szél, közepes eredménnyel), a járdaszélen fa villanyoszlopok álmodják vissza az ötvenes éveket. (A szerelôk fogas sarlóra emlékeztetô segédeszközt szereltek a cipôjükre, úgy kúsztak fel az oszlopok tetejére, kicserélni az olvadóbiztosítékokat.) A sarkon egy kopott kocsma és egy még kopottabb pléhkrisztus idéz különös világvége-hangulatot. A hajdani vegyesbolt helyén a Dzsungel játszóház ígér fût és fát a betérôknek, „mászókák, csúszdák, trambulin, labdahenger, futkosók”, olvashatjuk a ház oldalán. A rolók mindenesetre lehúzva, és azt sem igen állíthatjuk, hogy vad gyermekzsivaj verné a környéket föl. Egy rozsdás, üres plakáttartón az MDF lógója idéz régi idôket, egy bádogbögrecsárda oldalában felirat: „A játékautómaták éjjel nem tartalmaznak pénzt”. Nehéz elhinni, hogy nappal meg igen. Már a hajdani község igazi tengelyében járunk, egykor piac nyüzsgött itt, és hét határra híres étterem, most egy lottózó, egy építôanyag-kereskedô oldalán egy erôsen fapados önkiszolgáló kínálja portékáit: igaz, odabenn valóságos emberek láthatóak (mintha a hatvanas évek szocreál filmjeibôl léptek volna ki), és az is igaz, hogy az obligát vesevelô mellett szarvaspörkölt színesíti a kínálatot. (Keletszarvas, mondjuk.) Pestújhely kómás álomba zuhant. Lesz-e idô, hogy fölébred valaha? S nem rémül-e meg akkor saját arcától, ha a tükörbe néz? ●
