Budapest, 2008. (31. évfolyam)
3. szám március - Sajdik ferenccel Zeke Gyula beszélget: "mindig ment a vonatom"
Fényképezni se könnyû, azt is szoktam csinálni, mert az a vázlattal együtt már elég az otthoni megrajzoláshoz, de rajzolni még nehezebb, mert ahhoz több idô kell, és nagyobb feltûnést is kelt vele az ember. Egyszer például valamikor a hetvenes években a Kossuth téren volt egy lángossütô bódé. Amíg dolgoztam, a tulaj háromszor is kijött, hogy mit csinálok, és rájöttem, hogy azt hitte, ôt figyelem, és azt számolom, hogy milyen forgalma van. De még barátom is volt olyan, aki meglátott, amikor az utcán készítem a vázlatot, és odajött, és megkérdezte, mi van, számolod a trolikat? Nem is nagyon csinálok már mást, mint skiccet, meg fényképet, nem hagynak mást. Annyi idôm sosincs, hogy megszámoljam, hány ablak van egy házon. Azt is gyakran gondolják, hogy valami betörôbanda megfigyelôembere vagyok. Vagy azt hitték régebben, hogy a KIK-tôl jöttem. Megtörtént például, hogy épp egy érdekes lépcsôkorlátot rajzoltam, és odajöttek, hogy kérem, azt is írja fel, hogy beázik a fürdôszoba, meg ilyesmi. Úgyhogy onnan is el kellett kotródnom. Embereket rajzolni az utcán meg még nehezebb, pedig nagyon csábít, amikor olyan alakokat látok, olyan ruhákat, meg nôi kalapokat, hogy az ember nyála elcsurran, de amint elôveszem a ceruzát meg a papírt, már rögtön nézik, hogy mit csinálok. És én úgy nem tudok dolgozni. A Ludasnál se szerettem, ha valaki odaállt mögém, és nézte. Akkor tudtam, hogy a végét el fogom rontani. Voltak-e civil támaszpontjaid, útjaid a városban életed során? Nem, nem nagyon. Mentem haza Dunakeszire. Tudod a vonatozás olyan, hogy az ember idejét beszabályozza. Mert ha nem mentem haza az öt harminchetessel, akkor utána csak fél nyolckor indult a következô. Úgyhogy az egész életünk azzal telt el, hogy számoltuk az idôt, és trappoltunk ki a vonathoz. Nem, nem volt törzshelyem, talán a Nyugatiba való megérkezés miatt az Ilkovicsot meg a Sziget cukrászdát kivéve, amúgy csak alkalmilag tértem be hol ide, hol oda. Mágikusan vonzott viszont a buszozás. Életem legnagyobb rejtélye volt a hatos busz. Sokszor csak úgy fölszálltam rá, és végigmentem Óbudától a nyolcadik kerületig. Vagy érdekes járat volt az ötös. Életemben nem voltam Pasaréten, fölszálltam rá, sokáig fák között gurult, azt hittem, hogy már vidéken vagyok, amikor egyszer csak ott állt az a gyönyörû templom. Sok ilyen vonalat végigbuszoztam, és tátott szájjal néztem a várost. Sokat gyalogoltam is Pesten. Nem egyszer megcsináltam, hogy a Nyugatiból begyalogoltam a Bródy Sándor utcáig. Igen megszerettem Pestet, mégis jó lett volna ez így, mert nagyon szerettünk Dunakeszin lakni, de a hetvenes évek elejére már egyre nehezebbé vált a dolog. Volt olyan, mondjuk, hogy az Esti Hírlap sportrovata vasárnap este adta meg a témát, amit meg kellett rajzolnom, s amit hétfôn hajnalban már le kellett adnom. Dunakeszin ilyenkor mentem a postára este meg éjfélkor, hogy megtudjam, mi a téma, de nem volt még telefon, vagy foglalt volt. Ma már ezt nehéz elképzelni, szóval nehéz volt a kapcsolattartás, meg a gyerekek miatt is be kellett jönnünk, hogy jobb gimnáziumba járathassuk ôket. A gyerekkori utakat is beleszámítva szinte harminc éven át vonatoztál tehát Pest és Dunakeszi között? Igen, ami nagyon jó volt, mert napi egy órát tudtam nyugodtan olvasni, az hiányzik azóta is. Petôfi t nagyon szeretem, és nem csak a versei, hanem e miatt a közös vonalon való vonatozás miatt is. A pest-váci vonalon 1846-ban indult meg a vonat, és ô, ha honoráriumhoz jutott, sokszor fölült rá csak úgy passzióból, és ideoda utazott Pest és Vác között. Van is egykét verse, amit a vonaton írt. A menetidô akkor is fél óra volt, illetve azóta lelassult egy kicsit. Szóval mindig ment a vonatom. Idôm, de kedvem sem volt este kocsmázni, étterembe vagy presszóba járni. A mostani kiállításon látható íróportréim sem annyira „helyszíni szemléken”, mint inkább az olvasmányaikkal való kapcsolaton alapulnak. A nejem és én is nagyon szeretünk olvasni. És ez így volt egész életünkben. Negyvennégyben például, amikor jöttek az oroszok, a pincében ültem és a Svejket olvastam. Rajtunk csak úgy átrohantak, nem is volt idôm végigolvasni a könyvet. Ezért is szeretek könyveket illusztrálni. S az esetek többségében ez még csak személyes kapcsolatot sem jelent az íróval. Csukás István persze kivé tel, de mondjuk a Siposba, az ô régi törzshelyükre még vele sem megyek el. Az elmúlt másfél évtizedben azonban ettôl függetlenül is jóval kevesebbet járok a városban. Nem is elsôsorban az öregedés miatt, hanem mert a kilencvenes évek közepére megszûntek a hagyományos vicclapok. Nem csak a Ludas, de az újabbak is, amiket helyette próbáltak indítani mások. Nincsenek tehát napi szerkesztôségi kötelezettségeim, s így másfél évtizede már szinte csak könyveket illusztrálok, és kiállításokra dolgozom. Jól látom, a rajzolás nálad nem csak szakma, amit tehetséggel és tudással ûzöl, de az életed szinte egyetlen szenvedélye? Igen, ha fél óráig nem rajzolhatok, már rosszul érzem magam. Csak az utóbbi években fajult el ennyire a dolog, a feleségem szerint szenvedélybeteg lettem. De régebben sem volt ez nagyon másképp. Volt például a Nyugatival szemben a hatvanas és a hetvenes években egy kis trafik. Azt a hölgyet, aki ott ült és árult, mindig nagyon irigyeltem. Hogy bent ül az élet sûrûjében, senki nem zavarja egész nap, és milyen jó lenne, ha én ülhetnék ott a helyében. Any nyit rajzolhatnék, amennyit csak akarok. Csak áramolna a nép, nem látnák, hogy mit csinálok, én pedig rajzolnám ôket. ● 14 BUDAPEST 2008 március fotó: Sebestyén László
