Budapest, 2008. (31. évfolyam)
3. szám március - Sajdik ferenccel Zeke Gyula beszélget: "mindig ment a vonatom"
szágban és másutt is. Édesapámat sokan szerették, és külföldön még jobban is ismerték, mint Magyarországon. Majdnem mindig külföldön volt, Németországban, Görögországban, Svédországban, Dániában. Sajdik Sándor nak hívták, írtak is róla sokan annak idején, bár a lovakról többet, mert a jó lovakról mindig többet írnak, mint a zsokékról. Alagon versenyló-vásár is volt, ahová görögök is jöttek vásárolni, mert az itt születettek híresek és kelendôek voltak szerte a világban, és édesapámat is odacsábították. Így kerültünk Görögországba. Nagy élet volt Alagon. Gyönyörû, kulturált hely, sajnos most már nincs meg belôle semmi. Gyerekként nem csábított ez a világ? Nem akartál édesapád nyomdokába lépni? Dehogynem, sôt, amikor a bátyám is zsoké lett, gondoltam, hogy én is az leszek, miért ne? De csak két napig voltam az istállóban, aztán ledobott egy ló. Visszamásztam rá, megint ledobott. Utólag aztán kiderült, hogy szándékosan ültettek arra a nehezen kezelhetô lóra, és nem is mondtak semmit, hogy mit kéne csinálnom vele. A másik pedig az volt, hogy négy–fél öt tájban kellett fölkelnem, hát nekem az aztán végképp elég volt, úgyhogy a harmadik alkalommal mondtam anyunak, hogy én nem kelek föl. Jól van, azt mondja, aludj tovább. Ennyi volt a zsoké-karrierem. Édesapád tehát nem akarta, hogy te is a lóversenyek közelébe kerülj? Érdekes volt, mert amikor én bejelentettem, hogy én is akarok menni, nagy cirkusz volt, hallottam, ahogy anyuval veszekedtek a konyhában. Apám utána megfogta a könyökömet és a térdemet. Nem szólt semmit, de abból ô tudta, hogy én nem leszek zsoké. És utána jött ez a színjáték. Ô kicsike ember volt, mint a jók mind, harmincötös lábbal. Kis csizmák álltak otthon, és amikor anyám zoknit vásárolt a férjének, a boltban megkérdezték, hogy hány éves a kicsike? Az egész Alag ilyen volt. Ötvenkét-ötvenhárom kilós, alacsony kis emberek járkáltak, úgy hogy ott nem tûnt föl, hogy ô ilyen, mert mindenki ekkora volt. A háború megtörte persze ezt a világot is, a németek elvitték a lovakat, úgyhogy utána csak lassan kapott lábra újra a versenyzés. De apám folytatta egészen a hatvanas évekig, 1992-ben halt meg, kilencvenkét évesen. Néhány nagy derbyn azért nyilván ott voltál. Láttam egyszer Heltai Jenô t Megyeren. Nagy, kövér ember volt, és az tûnt föl, hogy oda sem ment a korláthoz, hogy megnézze, melyik ló nyert, melyik nem. Csak üldögélt ott valami büfészerû kerthelyiségben, szivarozott, és beszélgetett. Láttam Horthyt is a díszpáholyban, sokszor kint volt a versenyeken a Horthy család. Kissé emelt félkör alakú volt a díszpáholy, és az emberek lent álltak, és nézték, hogy jé, ki ül ott, hát a Horthy. Szombaton és vasárnap voltak a versenyek. De nekem meg volt tiltva a fogadás, mert az apám pontosan tudta, hogy micsoda veszélyekkel jár az. Egyszer egy hölgy a szemem láttára adta el a kabátját, és játszotta el nyomban a pénzt. Micsoda figurákat láttam ott! Rajzoltam is késôbb azt a miliôt, igaz, inkább a lovakat és a zsokékat. Apámnak egyébként nem tetszettek a ló-rajzaim, azt mondta, ilyen kövér lovak nincsenek. Akkor még nem ismertem Medgyessy Ferenc híres mondását, valamelyik lovas szobrát kritizálták, és elkezdték mérni a marját meg a csüdjét collstokkal, hogy az úgy nem stimmel, mire ô: „Ez nem lúú, hanem szobor.” Dunakeszi azt is jelentette, hogy Budapesthez nem kapcsolnak gyermek- és kamaszkori élmények? Dehogynem. A közelség miatt mi sokat jártunk be Pestre, úgyhogy már gyerekként is elég jól ismertem a várost, és kötôdtem is hozzá. Ám közben, amint említettem, 1937 és 1941 közt négy évet éltünk Görögországban. Bonyolult história volt az is, mert az apám azalatt elszerzôdött Dániába, minket pedig ott hagyott. Azt mondta, hogy Dániába nem lehet családdal menni. Különös, bohém ember volt. Anyám egészen más, de nagyon jól összeillettek. Pénzt például nem küldött Dániából nekünk, úgyhogy anyám kénytelen volt letiltatni a zsokéfizetése felét. Levelet sem írt, csak néha egy-egy fényképet küldött magáról. Amikor már a háború után két évig katona voltam, egyetlen egyszer írt egy lapot: „Csókol apád.” Egész életemben ennyi levelet kaptam tôle. El se lehetett várni, hogy ô csekket töltsön ki, vagy ilyesmi. Valami bûzlött Dániában? Igen, azt hiszem, mert egy Gulyás Bálint nevû zsokéval élt ott, akinek a felesége a mamám jó barátnôje volt. És ô kiment megnézni, hogy mit csinálnak ezek ottan Dániában, hát másnap a Gulyás Bálint már haza is jött. Az apám viszont kint maradt még két évig. Szóval vidám élet lehetett ott, amíg a németek meg nem szállták az országot. Mi maradhattunk volna még Görögországban, de az apámat kipaterolták Dániából, így aztán hazajöttünk. Akkor újra Dunakeszin folytattam az iskolába járást, Pestre csak 1948-ban kerültem, a Török Pál utcai iparrajziskolába kezdtem járni. Mert látták otthon, hogy mindig firkálok, és jól rajzolok, és akkor azt mondták, menjen oda a gyerek. Attól az idôtôl fogva rajzolod is a várost? Nem, az késôbb kezdôdött. Muris dolog ez, mert az ember szeretne nagyon ezt rajzolni meg azt rajzolni, és nem megy, nem engedelmeskedik a kéz. Csak azt rajzolhatod és akkor, amit és amikor a kezed is akarja. Budapestet csak akkor kezdtem el rajzolni, amikor a Rádióújsághoz kerültem, a Bródy Sándor utcába. A nyolcadik kerület teljesen beépült az életembe, nagyon erôsen kötôdöm hozzá érzelmileg. Ott volt a Gyulai Pál utcában a Ludas Matyi szerkesztôsége, ahol huszonnyolc évet töltöttem, de jártam a Gutenberg Körbe is sokat, sôt egy idôben a Rákóczi tér mögé, a Kliségyárba. Nekem ma is az Budapest ôsvidéke. Lakni viszont sosem laktam ott, mert amikor 1975-ben bejöttünk a feleségemmel Dunakeszirôl, Budára, a tizenkettedik kerületbe költöztünk. Sosem laktam tehát Pesten, de nagyon bántanak a mostani bontások. Bródy Sándor például ott lakott majdnem szemben a Rádióval, egy belsô udvaros bérház hátsó kis házában az udvar végében. Az sincsen már meg. De Budán is ez a helyzet. Volt például a Svábhegyen egy csavart kéményû ház, azt még idegenvezetôk is mutogatták külföldi csoportoknak. Oda is épült egy modern ház. Na, ezeket nem értem, hogy miért nem lehet az ilyeneket megtartani? Törje a fejét az építész, és oldja meg, hogy ezek a dolgok megmaradjanak. Nekem nagyon hiányoznak. Lerajzoltad annak idején ezeket a helyeket? Nem, sajnos nem. És emlékezetbôl? Nem, emlékezetbôl semmit nem tudok megcsinálni. Ott kell állnom, és ott kell rajzolnom. Ami viszont nem könnyû dolog, mert most már az utcán nagyon nehéz ez. Gyanakvóan néznek az emberek. 13 BUDAPEST 2008 március
