Budapest, 2007. (30. évfolyam)
2. szám február - Buza Péter: Tarján, a mondén Pest krónikása
Az Otthon igazgatója (1920-as évek) Az elôzô századfordulón – ezt a mostanit csak elvétve nevezzük annak, kell még egy-két évtized, hogy a fordulathoz hozzászokjunk – kezdte meg vissza-visszatérô üstököséhez hasonlító pályáját s karrierjét született Klein Vilmos . Egy terézvárosi szatócs egyetlen fia, aki olyannyira pesti jelenség, amennyire a városnak polgára egyáltalán az lehet. Élete volt Budapest, s Budapest maga élt az életében. Minden idegszálával jelen volt abban a világban, amelyet polgárinak mondunk (megkockáztatunk e minôsítésben némi túlzást), s amely valamikor a harmincas évek közepén jutott el önnön lehetôségei csúcsáig, ahonnan aztán már az idôközben beleépített fékek szerepe, sôt a katasztrofális féktelenség lesz a domináns. Akkorra nagyjából véget is ér ez az 1900-ban megkezdôdött diadalmenet, amely Tarján Vilmos – vagy ahogy mindenki ne vezte, az egész város: a Vili – sajátja volt, jellemzôje életútjának és kivételes – nem csak társasági – teljesítményének. Anélkül, hogy ezeknek az összefoglaló jellegû, indoklást sem tartalmazó életrajzi mondatoknak most mögé néznénk – A bedeszkázott riporterrel egy kötetben ugyanis megjelenik végre egy könyvbevezetônél jóval terjedelmesebb bemutatása is, amivel a kultúrhistória régóta adósa a pesti éjszaka királyának –, vázlatosan tekintsük át mégis: ki mindenki volt a jelen írásnak is, túlzás nélkül: a hôse? 1900-ban újságíróként kezdte pályáját, már abban az évben az akkori Magyar Hírlap bûnügyi tudósítója. A bûnt leleplezô írásaival iskolát teremt a magyar sajtóban, riportjai sztárrá avatják, neve és tekintélye 1905 körül már városszerte ismert és elismert. Kisebb – erkölcsinek is nevezhetô – megbicsaklást követôen (amely néhány évnyi szünetet 1908 és 1910 között arra használja ki, hogy belülrôl is megismerje az éjszakai mulatók, varieték, orfeumok és kabarék világát, s hogy ott maga is pénzt keressen), újra újságot ír majd, tovább fényesítve hírét s érdemeit. Remek a pálya: Miklós Andor hív ja meg 1910-ben induló, korszakos jelentôségû lapjához, Az Esthez. Itt lesz valóban a szakma egyik legnagyobbja (t. v.), ahogy nevét sokszor még a kolumnás riportok esetében is jegyzi. (Tudja azt úgyis minden olvasó, hogy aki írta, nem más, maga „a Tarján”.) Véres gyilkosságok, ravasz sikkasztások, politikai botrányok, becsületbe vágó megfigyelések, késôbb a panamák (hadiszállítások), erôszakos esetek (akár az is, hogy kitört a háború, hogy Belgrádot bombázza a monarchia dunai flottája vagy hogy hol tanult merényleni Gavrilo Princip ) jelentik a tárgyát leleplezô kiváncsiságának. S a lottóötös majdnem mindig be is jön: siker, sztárgázsi, megbecsülés. Aztán megint következik az átmeneti zavar. Vili, ez a végletekig praktikus s józan (bár italos, nôzô, hazardírozó) férfiú belekeveredik a politikába (nem nehéz 1919-20-ban), s óvatlansága oda vezet, hogy egyszer és mindenkorra búcsút kell mondania imádott hivatásának, az újságírásnak. Talpra esik, mint mindig szinte, egész ügyesen önmenedzselt életében. Kártyán megnyeri azt az összeget, amelynek felhasználásával – s persze üzlettársak bevonásával – bérbe veheti az akkor már nem annyira híres New-York Kávéházat, hogy híres és jeles attrakcióvá tegye újra, miután átveszi a vezetését. Jelentôs részét azoknak a jeleneteknek, figuráknak, helyzeteknek és állapotoknak, amelyekrôl oly sok szó esik mostanában, hogy a legendás lokalitás ismét régi fényében ragyog, értékként Tarján építette bele az értékôrzô hagyományba. A pesti vendéglátás köztörténelmébe. A harmincas évek közepén – egészen pontosan 1936-ban – utoléri a csôd a mûvészek, írók, színészek, mindenféle rendû és rangú bohémek, meg a semmit se alkotó semmirekellôk paradicsomát, miközben maga a társadalom – a városé is – erôsen változóban van. Még tíz év év van hátra Tarján életébôl, már a sorjázó zsidótörvények nyomasztó árnyékában, 1944 telén a gettóban, majd a felszabadulás után, súlyos betegen, de még akkor sem ambíciók nélkül, semmit-tevésben. Néhány héttel 1947. november 1-jén bekövetkezett halála elôtt – csak hatvanöt éves volt – még próbálkozik utolsóként megírt könyve kéziratával, hátha némi átdolgozással talál majd kiadót hozzá. Nem talált. Csak mostanra. Minden írása – sok kolumnás, kétkolumnás napilap-riportja – Budapestrôl szól. Még akkor is, ha lehetetlen mesz szeségben volna éppen a helyszín otthonától, a Teréz vagy az Erzsébet körúttól. Elvégre Szarajevóból is Budapestre 27 Tarján, a mondén Pest krónikása Buza Péter Most, hogy megjelenik Tarján Vilmos posztumusz kötete, A bedeszkázott riporter – amely visszaemlékezés valóságos mûfaját tekintve nem más, mint egy újabb (rém)regényesen kalandos korrajz a régi Budapestrôl –, talán eljött az ideje annak, hogy áttekintsük a szerzô munkásságát. Azt vizsgálva, mit adott hozzá a város irodalmához. BUDAPEST 2007 február
