Budapest, 2007. (30. évfolyam)
12. szám december - Csordás Lajos: Mese: masé volt kővé vált
A 19. század utolsó esztendejében már két éve a millenniumra tervezett s fölépült kulisszaházban mûködött az újonnan alakult Mezôgazdasági Múzeum, de a fatalpakra és favázra épített, dróthálóval erôsített gipsz és vakolatfalak potyogni kezdtek, a korhadó tartóelemek miatt az egész együttes süllyedt, a megrokkanás ezer jelét mutatta. Így aztán 1899-ben be is kellett zárni a városligeti Vajdahunyadot. Eredetileg a millenniumi kiállítás öt hónapjára készült, s a magyar történelmi emlékek bemutatásának adott helyet. Óriási sikere miatt azonban az ünneplés hónapjainak elmúltával sem bontották el, sôt 1897-tôl itt helyezték el a magyar mezôgazdaság már egy ideje gyûjtött emlékeit. Amikor aztán nyilvánvalóvá vált, hogy a túlkoros díszletet mégis bontani kell, mûvészek sora emelte fel a szavát, hogy maradandó matériából alkossák meg újra. Ahogy Alpár Ignác azt zseniálisan egybeálmodta, a tör ténelmi Magyarország legszebb mûemléképületeibôl válogatva össze a részleteket. „Budapest annyira új város, hogy a múlt architektúrájából alig látni belôle valamit. A rekonstruált történeti palotacsoport sikerrel helyettesítene egy kis mûtörténeti és építészeti kurzust” – érvelt például Lyka Károly, a híres mûvészettörténész . „Ennek az épületcsoportnak minden egyes részlete, mely hazánk történetének egy-egy dicsôséges korszakát juttatja eszünkbe, valóságos kulturális hivatást is töltene be itt, az ország szívében, ahol a múltunk történelmi emlékei iránt való érzék amúgy is napról napra hanyatlik. Ez a mûvészeti becsû csoport az ifjúság elôtt állandó mementója volna hazánk dicsô múltjának” – írta a másik tekintély: Lotz Károly. „Az épületcsoport fenntartását minden esetben kívánatosnak tartom, de különösen a vajdahunyadi részletet. Ez a magyar reneszánsz (...), ez az édes mienk. Látásához még a magyar ember sem igen jut hozzá másként, mintha leutazik Vajdahunyadra. Tartsuk hát itt! Legyen ebben a szürke, spekulációs világban szegényes kulturális múltunkból valami szem elôtt, aminek örülhetünk, amiért lelkesedhetünk. Biztosítására csak egy módot látok. Állandó, az idôvel dacoló anyagból kell felépíteni” – ajánlja Benczúr Gyula. Strobl Alajos másra gondol: szelíd romként véli megôrizni, csak egy-két falat megtartva. Szerencsére Darányi Ignác földmûvelésügyi miniszter az újraépítôkhöz húzott, s a bontás után nem sokkal, már 1902-ben megkezdôdhetett az újjáépítés is: a reneszánsz és a gótikus szárny 1904-re elkészült. Mese: masé volt, kôvé vált szöveg: Csordás Lajos, fotó: Sebestyén László „Papírmaséból ilyen mûkincset? A kooh-i-noort pakfonba foglalni nem lett volna képtelenebb gondolat. Évszázadok számára kell ilyen remek mûvészálmot megvalósítani, hogy gyönyörködjenek és épüljenek rajta a jövendô nemzedékek” – írja Vészi József 1899-ben a Mûcsarnok címû lapban annak apropóján, hogy felvetôdött: le kell bontani az 1896-os millenniumi kiállítás „történelmi fôcsoportjának” épületét, amelyet a köznyelv Vajdahunyadvárra keresztelt. 26 BUDAPEST 2007 december A gyulafehérvári Károly-kapu tetôdíszérôl mintázott barokk kupola
