Budapest, 2007. (30. évfolyam)
11. szám november - Zeke Gyula: "…legalább ezer kávét ittam ott!" - Beszélgetőtárs Wilhelm Droste
levegôn. Az ritka volt abban az idôben, és tulajdonképp most is az. Csodálkozom is, hogy ezzel a nagy szabadsággal, ami most már tizennyolcadik éve tart, nem került vissza az éjszaka a városba. Én a pesti éjszakát még mindig eléggé unalmasnak és csendesnek érzem, ahhoz képest, hogy ez tényleg egy nagyváros. Akár Frankfurtban vagy Stuttgartban, és sokkal kisebb városokban is sokkal több élet van éjjel, mint Pesten. És ahhoz képest, hogy száz évvel ezelôtt milyen nagy élet volt itt az éjszakában, egyenesen érthetetlen az egész. Itt valami nagyon eltûnt. A lehetôsége most is itt van, benne van a városban, és lehet, hogy valamikor megint így lesz, Budapest nagyon gyorsan arcot tud váltani. A ma már nem létezô presszókat is jártad? Persze, hát nem is nagyon tudtam sokszor, hogy hol vagyok, de mindig preszszókban ültem, mert háromszáz méterenként volt egy, akárhová be lehetett térni. Nagyon szerettem totózni is, és mindig péntek vagy szombat reggel mentem be a barlangokba, a borozókba. Újpest volt a fô szálláshelyem, szerettem nagyon azt a külön proletár életet ott a csapattal együtt, akik tudtak is még focizni, a Törôcsikék. No és ott a borozó volt a központ, igaz, majdnem csupa férfi, de az egy nagyon fontos kommunikációs lehetôség is volt. Annyira hangos volt a barlang, mert mindenki mindenkivel politizált vagy sportról beszélt, és nagyon hevesen éltek ezek a helyek. És szerintem ma ez óriási hiány a városban, hogy az emberek már nem beszélnek ki semmit, hanem inkább lenyelnek mindent. Dühvé és elôítéletté magányosodott a politizálás, és ez nagy-nagy baj, betegség. Nem is csoda, hogy ezek a helyek eltûntek, mert a beszélgetésnek a presszó és a borozó volt a két legfontosabb színtere. És nagyon-nagyon szûk és kemény lett a pesti élet, azt gondolom. A vidámság is kiköltözött az életmûvészetbôl, és a nem vidám mûvészet veszélyes. Milyen emlékeid vannak a presszókról, a szolgáltatásaikról és a kávéikról? Sokszor felsültem késôbb a presszókban, mert hoztam a kávés barátaimat, és mondtam, hogy ez a presszó meg az, és a kávé nagyon sok helyen rossz volt, néha háromszor is kifôztek egy adagot. Mindenütt megvolt az a kis mindennapi csalás. Azért volt ilyen fontos nekem a Quint presszó, mert ott a legfinomabb kávét adták. Omniát, ma is megállná a helyét, lehetett bízni a minôségében. A tulaj, Kovács Pál vívó olimpiai bajnok naponta többször is végigszemlézte a helyet, afféle ellenôrzésképpen. Az a kávé egyszerûen tökéletes volt, akármikor jött az ember. Én ott rossz kávét nem ittam, és legalább ezer kávét ittam ott. Dolgoztál vagy inkább találkoztál ezeken a helyeken? Nagyon szerettem egyedül lenni, a kávés helyeken mindenképp, ez a fô különbség szerintem a kocsma és kávéház között, hogy az a társas életre való, ez meg fôleg 18 BUDAPEST 2007 november A Quint eszpresszó 1987-ben Frankl Aliona felvétele
