Budapest, 2007. (30. évfolyam)
11. szám november - Jolsvai András: Visszajáró XLIV.
Az volt az elképzelés, hogy teszek egy nagy túrát Angyalföld-szerte: mostan ott napról napra változnak a dolgok. Gondoltam, megnézem, milyen a Vasas pálya kínai piac nélkül, csöndesen haldokolva, meg hogy mi történt a Röppentyû utca környékén. Ilyesféle tervem volt, rengeteg. S minthogy szép idôre estem, hidegre de naposra, elhatároztam, hogy az egész utat gyalog teszem meg. Ráérôsen, visszajárósan. Egyébként is szívesen sétálok manapság szûkebb hazámban, Alsó-Terézvárosban, mióta úgyszólván kormányzati negyed lettünk. Persze, most még az egészbôl semmi nem látszik az égvilágon (ha valamely kóbor utazó keveredne erre a környékre, fáradt, vasútközeli, gizes-gazos világot látna maga körül), de nekem már a tudat is elég. Másképpen is mozgok azóta, hogy tudom, mennyire ránk mosolygott a szerencse, kvázi. Egyszóval fenn hordottam az orrom, még egy kicsit feljebb is, mint kellett volna. így esett, hogy csak másodszorra vettem észre a feliratot a Bajza utcai aluljáró padlatán. (Tulajdonképpen leirat ez, tekintve helyszínét: ha nem is királyi, de mégis.) Nem tudom, maguk hogy vannak vele, magam nagy rajongója vagyok a faliratoknak, mindig gondosan elolvasom, aztán továbbgondolom valamennyit. A grafittikért nem rajongok, közhelyszerûek és brutálisak, a legszebb felületeket képesek – nézetem szerint – tönkretenni, de az üzenet, az más. Annak helye van az emberi világban. Sok régi faliratra emlékezem a régi idôkbôl („ne emeld a sajtos pogi árát”!, hogy csak egy klasszikust idézzek), nekem a „hajráf” tetszett legjobban egy sarokház oldalában. Ha az ember bekanyarodott a sarkon, hozzányerte még a „radi”-t is. Egy szó, mint száz, késôn néztem a lábam elé, már közelebb voltam a Bulcsu utcai kijárathoz, mint a Bajza utcaihoz, amikor a földön, a távfûtôcsöveket borító enyhén rozsdás vaslapon a következô üzenetet olvashattam: „Nem tudok nélküled élni hóvirág.” A megrendítô erejû üzenetet láthatóan gondos kezek festették föl, hiszen a méregdrága olajfesték által formált mosolysárga verzálisok ugyanolyan szálegyenesen állottak egymás mellett, a szerzô súlyt helyezett rá, hogy üzenete ne csak tartalmában, hanem külalakjában is kikezdhetetlen legyen. Igaz, a dolgozat (legalábbis a kívülálló számára) nem volt ment némi homálytól, hiszen – miként a faliratok többsége – negligálta a központozást, nem lehetett tehát tudni, vajon a narrátor nélkülözi fájóan egy Hóvirág nevû (álnevû, becenevû) szerette társaságát, vagy ellenkezôleg, szenvedô hôsünket hívják Hóvirágnak, s ô nem tud a meg nem nevezett szerelme nélkül létezni. További megoldások is lehetségesek persze, például a Hóvirág nem személynév, hanem, mondjuk, titkos jelszó. Két hív szerelmes jelszava. De ez már igazán regényes történet lenne. A magam részérôl sohasem idegenkedtem az igazán regényes történetektôl, de ez a felirat titkos jelszó nélkül is megállja a helyét. Olyan érzelmi lángolásról tudósít, ami valóban ritka manapság. Képzeljék csak el azt a jelenetet, amikor hôsünk mindhiába epekedvén hûtelen kedvese után, e végsô, kétségbeesett lépésre szánja magát el. Háztartási boltot látogat, ecsetet, festéket vásárol, elemlámpájába új energiákat küld, majd éji órán felkerekedik, s az elhagyott, hideg aluljáró padlatára vési, egyre gémberedô ujjakkal, térden kúszva, miszerint „Nem tudok nélküled élni hóvirág”. Órákba is beletelik, míg egy ilyen üzenet kellô módon felíródik (leíródik, mint láttuk), míg minden betû a helyére kerül. Akkor még meg kell várni azt is, hogy megszáradjon, hisz valamely kóbor éjszakai utas egyetlen óvatlan lépéssel tönkreteheti szívünk nehezen emelt katedrálisát. Remélem, plasztikusan rajzoltam önök elé az általam elképzelt eseményeket. Most már csak a Bulcsu utcai aluljáró belvilágát kellene, ugyanilyen plaszticitással, önök elé varázsolnom: de ahhoz ez a toll kevés. Aki valaha is járt arra, igazat fog adni nekem ebben: fényes nappal (a fénybôl speciel semmi nem látszik) is kell bizonyos merészség ahhoz, hogy az ember keresztülhaladjon rajta. Hát még éjszaka! Nem is tudom, mit kívánjak közös feliratunk ismeretlen ismerôsként didergô hôsének? Hogy ne találkozzék senkivel se, vagy hogy minél több emberrel találkozzék? Azt kívánom, persze, hogy szívének választottja másnap reggel olvassa el üzenetét, s az olvassza fel a jeget szívének páncélján, s aztán legyenek egymáséi, mint annak elôtte voltak. Látják, addig méláztam itt, két kerület határán, hogy közben kitelt a nekem rendelt tér és idô. Úgy jártam megint, miként a költô, aki a mindenséget vágyta versbe vinni, de magánál tovább nem jutott. Sebaj, elôttünk az élet. ● 15 BUDAPEST 2007 november Visszajáró XLIV. Jolsvai András vagonban 1480 menekült, országosan 2708 vagonban 7600 menekült lakott), hogy az Országos Menekültügyi Hivatal vezetôjének kezdeményezésére a vagonlakókat vissza akarták telepíteni az ellenségesnek tekintett nemzeti utódállamokba, elsôsorban Romániába. „Minthogy a menekültek között sok olyan kiüldözött akad – írják az Erdélyi Hírekben –, akiket a kormány Csonka-Magyarországon a legmesszebbmenô jóakarattal sem képes elhelyezni, és e minden emberi részvétre érdemes családok most vagonokban kénytelen nyomorogni, holott otthonukban meglett volna rendes megélhetésüknek minden létfeltétele, jóllehet azért kellett eljönniük, mert erôszakkal kiüldözték ôket, tény, hogy a kormány ezek visszatelepítése érdekében diplomáciai úton lépéseket tett. Sajnos eddig minden eredmény nélkül. (...) A minisztertanács határozata, amellyel a csendes otthonukból kiüldözötteket visszatelepíteni kívánta, egyáltalán nem a menekültek ellen irányult, hanem éppen azok elhelyezése érdekében”. S egy kis hír a rövid életû lapból: „Ked ves és megható esküvô folyt le e hónap 5. napján Rákosrendezôn, a Magyar Állami vasutak 16124. számú teher vagonában. Sikolya Bálint kolozsvári lakos örök hûséget esküdött Kelemen Margitkának. A vôlegényt Kolozsvárról, a menyasszonyt Losoncról ûzte el az ellenség. Szomorú vagonlakásaik egymás mellett állottak hónapokon át a pályaudvaron, a közös sors, a sok szenvedés, nélkülözés összehozta a fiatalokat, megismerkedtek, s az ismeretségbôl szerelem lett. Így költözött be a kietlen vagonlakásba a boldogság”. Csak a húszas évek végére sikerült felszámolni a vagonlakásokat, de tovább élt Budapesten, az ország szívében is a rájuk hivatkozó politika. ●
