Budapest, 2007. (30. évfolyam)
11. szám november - Ágoston Vilmos: A főváros vagonlakói
falujukból elüldözött földmûvesek, szolgák, cselédek jöttek, akik azonnal találtak munkát a vidéki gazdaságokban, addig a háború után érkezôk többsége egykori állami tisztviselô, optáns (a magyar állampolgárság mellett döntött) katonatiszt, munka nélkül maradt értelmiségi, néhány arisztokrata, diák, egyetemista, iskolás és kisgyerekes család, akiknek néhány bútoron kívül semmi vagyonuk nem volt, vagy ha igen, a napi megélhetési és a lakásgondok enyhítése végett hamar túladtak rajta. Egyes statisztikai számítások szerint 350 ezer, mások szerint 450 ezer személy tért vissza vagy menekült Csonka-Magyarországra 1919 és 1924 között. 43 százalékuk egykori állami tisztviselô volt. A migrációs adatok szerint nemcsak az újonnan meghúzott határokon túlról, hanem Magyarország határain belül is óriási munkakeresési helyváltoztatásra került sor ebben az idôszakban. Többnyire a fôváros felé költöztek fel vidékrôl. Ez már a háború idején is elindult, mert itt mûködtek a legnagyobb hadiüzemek. Az üzemekkel együtt csökkent a lakfelület, mert ezeknek biztosítani kellett az irodákat és a dolgozóknak a lakást. A húszas évek elejéig kerek számmal 300 ezer személy költözött Budapestre vidékrôl, és jött a határokon túlról. Jellemzô, hogy az akkori mindössze tíz kerületbôl álló Budapestnek még a vonzáskörzetében is megnôtt a lakosok száma, Kispesten több mint húszezerrel, Pesterzsébeten kilenc és félezerrel, Pestszentlôrincen közel négyezerrel, Soroksáron háromezerrel laktak többen, mint a háború elôtt. „Nyakunkba szakadt most a menekültek ellátása is – fakad ki a Köztársasági Újság cikkírója 1918 novemberében. Rendkívül súlyos feladatot ró ez ránk, különösen a mostani nehéz, mostoha viszonyok között, amikor a nyersanyagbehozatal úgyszólván lehetetlenné vált.” Van egy lényeges különbség a háború idején, az ellenséges katonaság, a „nemzetiség nélküli” rablóbandák atrocitásai elôl menekülô lakosság és a háború utáni nemzetállami rendelkezések életbe lépése utáni migráció között. A háború idején menekülôk, amikor a háborús helyzet megszûnt, és a jogállam keretei helyreálltak, azonnal vissza akartak térni, hogy visszaszerezzék szülôföldjükön hagyott ingatlanaikat, tehát ideiglenes jellegûnek tekintették a helyet és vendéglátóikat, s ez utóbbiak is így néztek a menekültekre. A háború után érkezetteknek viszont már nem volt hova visszatérniük. Legtöbbjüket elsôsorban a környezô új államokban elszenvedett nemzeti sérelmek késztették átköltözésre, helyváltoztatásra. Az összetartozás reményével érkeztek Magyarországra és vállalták az újabb megpróbáltatásokat. Ezt a lényeges különbséget az akkori magyar politikai vezetés és a nehéz helyzetben levô társadalom képtelen volt tudomásul venni és kezelni. Az olyan esetek, mint a kolozsvári egyetemnek már 1919. május 12-én megtörtént kisajátítása − amikor három román gyalogsági századdal „szimbolikusan lefoglalták”, majd szeptember 23-tól románná nyilvánították az intézményt, ahol 2570 diák tanult, s közülük többen a kiutasított professzorokkal együtt Budapestre távoztak − vagy a Pozsonyból és Újvidékrôl kiüldözöttek elôre jelezték a közeledô menekültáradat szerkezeti változását. Az új helyzet ellentmondásaira jellemzô, hogy a 27 kiutasított kolozsvári professzor Budapesten folytatta az oktatást. A másik 26 professzor otthon maradt Kolozsvárt, és elkezdôdött a két oktatási forma közötti legitimitási harc. A kolozsvári is segélyért fordult a magyar államhoz és a budapesti is. Mivel az 1920. június 4-én Trianonban aláírt békeszerzôdés szerint a Csonka-Magyarország határain túlra kerültek egy éven belül optálhattak, kérhették a magyar állampolgárságukat, voltak, akik az új, idegen nemzetállami keret helyett a magyart választották, és ôk is megindultak Magyarország felé. Az újonnan létrehozott környezô nemzetállamok maguk is arra ösztönözték a kisebbségeiket, többüket egyenesen kényszerítették, hogy minden ingóságukat rakják vagonba, és keljenek át a határon. A vagonok százával érkeztek ezekben a hónapokban a magyarországi rendezôpályaudvarokra. A menekültekbôl pedig vagonlakók lettek. „Ne vándorolj el Erdélybôl” Annak ellenére, hogy a magyar állam már 1920-ban 17 állami szükséglakótelepet hozott létre az országban, mégis több ezer vagonlakó nyomorgott a budapesti és vidéki pályaudvarokon. Létrehozták az Erdélyi Otthon Önsegélyzô Egyesületet (BM 10.300/1920 febr. 12. rendelet) és az Erdélyi Menekülteket Segítô Ügyosztályt (Budapest VI., Nagy János u. 27.). Lapot is alapítottak Erdélyi Hírek címmel (1920– 1922), amelyben részletesen tájékoztatták a menekülteket a segélyekrôl, kulturális rendezvényekrôl és az otthoni hírekrôl. Célul tûzték ki az erkölcsi és anyagi támogatás nyújtását, az átutazóknak szállás biztosítását, az anyák betegágyi, orvosi ellátását, gyógyszerek beszerzését és jogi képviseletét. Júniusban már 1700 vagonról számolnak be, amelyekben zsúfoltan laknak a menekültek a budapesti pályaudvarokon. (A késôbb létrehozott Országos Menekültügyi Hivatal nyilvántartásában 1540 vagon szerepel.) A lapban folyamatosan közlik az újonnan érkezett családok neveit és a hozzátartozóikat keresô személyeket, akik a Keleti, a Józsefvárosi, a Rákosi rendezô pályaudvaron, valamint a Dunaparti teherpályaudvaron, a Dunakeszi alagút, hadikórház állomáson és a Nyugati pályaudvaron nyomorognak a vagonokban. Nekik az élelmezés és munkahelyteremtés mellett nyáron a vízellátási gondokkal és a tisztálkodási nehézségekkel kellett megküzdeniük, télen csecsemôk sorozatos fagyhaláláról számolnak be a hírek. Ugyanabban az évben a 3240/1920. M. E. számú rendelettel létrehozták az Országos Menekültügyi Hivatalt (OMH), amelynek központja és I. szerkezeti egysége (Andrássy-út 19., III. em.) keretében volt elnöki, pénzügyi, gazdasági és propaganda-osztálya. A II. szervezeti egység volt a Fôosztályok (VI. Nagy János u. 27.). Ez három részlegre oszlott: Kelet-magyarországi, Észak-magyarországi és Dél-magyarországi fôosztály. Ôk fogadták és lajstromozták a menekülteket. Ezek mellett mûködött a Segélyezési fôosztály. A III. részhez tartoztak a „Menekültügyi kirendeltségek”. Ezek Debrecenben, Miskolcon, Székesfehérvárt, Szegeden és Szombathelyen, valamint Budapesten (Eötvös u. 11/b.) dolgoztak. A hivatal élén gróf Bethlen István állt, ad minisztratív vezetôje Petrichevich Horváth Emil dr. belügyi államtitkár volt. 1924-ig mûködött. Megszûnésekor még országosan 898 vagonban 2694-en laktak! A márciusi lapokban még reménykedô hangú írások olvashatók, ingyenes és kedvezményes színház- és mozijegyeket hirdetnek a menekülteknek, de aztán hamarosan kezdenek megjelenni a helyzet komorságára utaló cikkek. Már az Erdélyi Hírek 1920. június 5-i számában közlik az „Erdélyi magyarok tízparancsolatát”, amelybôl kiderül, hogy megváltozott a „nemzeti” menekültekkel szembeni állami politika: ezután nem a nemzet egyesítése, az üldözött magyarok befogadása a cél, hanem az elveszett területek visszaszerzése. Az új Tízparancsolat elsô mondatai: „Ne vándorolj ki Erdélybôl, sôt ha a mostani viszonyok arra is kényszerítettek volna, hogy ideiglenesen eltávoztál onnan, mihelyt lehet, azonnal térj vissza, mert Erdély csak úgy veszhet el, ha megfogyatkozik benne a magyarság.” 13 BUDAPEST 2007 november
