Budapest, 2007. (30. évfolyam)
10. szám október - Zeke Gyula: Nagy Budapest Törzsasztal - "Ma a Gát utcában már senki nem emlékszik a Zakar családra" - beszélgetes Révész Bélával
Szûkebb kutatási területe a szocialista állambiztonsági szervek története. Hogyan akadt könyvének hôsére, Zakar Gáborra és egyszemélyes újságjára, az 1957 és 1958 folyamán írott és szamizdat-formákban terjesztett Nemzeti Híradóra, amelybôl a mi szerkesztôségünk érdeklôdését is felkeltô monográfia született? Lévén jogász, szociológus végzettségû, nem mernék igazán a múlt történeti feltárása felé fordulni. Érdeklôdésem sokkal inkább a titkosszolgálatok állandó jellemzôinek politológiai vizsgálatára irányul. Már Budapesten laktam (ismét, hiszen itt is születtem), amikor a kilencvenes évek közepén engedélyt kaptam a Belügyminisztériumban „az állambiztonsági szolgálatok ideológiai funkciói” címû kutatási téma dokumentumainak vizsgálatára. 1996-ban még nem létezett az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, de még elôdje, a Történeti Hivatal sem. Ezért a vonatkozó iratok szinte kizárólagos lelôhelye a BM Központi Irattár volt. Ennek iratszerkezete − fond- és állagjegyzéke − szinte érintetlenül ôrizte az élô irattári anyagok struktúráját. (Ezt az állapotot örökítette meg egyébként a Varga László elnökölte Irat feltáró Bizottság 1995-ös jelentése is.) Ez magyarázta azt a furcsa helyzetet, hogy a „belügyminiszteri iratok” elnevezésû iratanyag, szinte válogatás nélkül, mindenféle dokumentumot tartalmazott. Mivel engem elsôsorban a belügyminisztérium szervezetére és mûködésére vonatkozó parancsok, utasítások, intézkedések, ügyrendek és szabályzatok érdekeltek, ezért az ezeket összefoglalóan tartalmazó „Parancsgyûjtemény” szisztematikus feldolgozására vállalkoztam. (Ennek a munkának egyes részei ma már a Nyitott Társadalom Archívumának honlapjáról is elérhetôek.) Ugyanakkor az említett miniszteri iratokat sem lehetett figyelmen kívül hagyni, éppen annak „eklektikussága” miatt. Ennek során találkoztam egy olyan dossziéval, amely nagy terjedelmû kézírásos anyagot tartalmazott. Az nyilvánvaló volt, hogy a szolgálatok mûködésére vonatkozóan kevés használható információt találok bennük, az érdeklôdésemet az egyik lap alján olvasható bejegyzés mégis megragadta: „Következô levelünkben folytatjuk. A Nemzeti Ellenállás Acél Szervezete”. Említettem, sem személyes sorsokra, sem magára 1956-ra vonatkozóan nem voltak kutatói ambícióim, de igyekeztem minél többet megtudni errôl a magát „Nemzeti Híradónak” nevezett szamizdatról és annak szerzôjérôl. Kezdetben nem is gondoltam arra, hogy ez az 1957-58-ban (a per iratai szerint pontosan 1957. február 17-e és 1958. március 28-a között) szinte havonkénti gyakorisággal megjelent levél-újság ismeretlen lehet nem csak a nyilvánosság, de a szûkebb szakma számára is. Vártam, hogy valamelyik 56-os publikációban majd elôbukkan a története. Késôbb már magam is kíváncsiskodtam „professzionális”, a témát kutató történészeknél, vajon ki tud valamit a Nemzeti Híradóról. Tíz év telt el, mikorra bebizonyosodott, hogy a lap, de még inkább a szerzôje-szerkesztôje az eddig feltáratlan iratok ismeretlen szereplôje. Végül a forradalom ötvenedik évfordulóján alkalom nyílott – az ’56-os Emlékbizottság, a Nemzeti Kulturális Alap és a Ferencvárosi Önkormányzat pályázati támogatásával – a lap teljes dokumentációjának, illetve a hozzá kapcsolódó per iratainak a teljes körû bemutatására. Külön öröm volt a számomra kötete helytörténeti vonatkozása. Ha valaki eddig egyáltalán tudott a félreesô ferencvárosi Gát utcáról, hát csak József Attila miatt tudhatott róla. Mit tapasztalt terepjárásai során? Maradt a ma ott élôkben Zakar Gábornak valamiféle emlékezete, a történelmi napoknak valamifajta helyi mitológiája? Sajnos, ahogyan a levél-újság emléke is irattári dokumentum volt mindmáig, úgy a történet fôhôsének sorsa is ismeretlen maradt – még egykori szûkebb környezete elôtt is. Zakar Gábor , a levél-újság egy személyes elôállítója 1947-tôl a Gát utca 8., II. emelet 19. számú lakásban lakott szüleivel, éppen a József Attila-házzal szemközti épületben. Az ekkor harminc éves Zakar 1957-58-ban az egyik fiú iparitanuló-otthon gondnokaként dolgozott, miközben az Eötvös Loránd Tudományegyetem történelem szakának utolsó éves, esti tagozatos hallgatója volt. (Egyébként az ügynökjelentések a kocsmázások, házibulik, kirándulások légkörét éppúgy archiválták, mint Zakar Gábornak a perben másodrendû vádlottá elôléptetett, nála évekkel idôsebb divattervezônôvel folytatott érzelmes kapcsolatát.) A „népi demokratikus államrend elleni izgatás” miatti bûntettéért kiszabott tizenkét évi börtönbüntetésébôl az 1963. évi amnesztia során szabadult. Segédmunkásként tudott csak elhelyezkedni. Ügynökként foglalkoztatott volt rabtársa 1975-ben történt véletlen találkozójuk után azt jelentette róla, hogy Zakar raktári segédmunkás, kapcsolatai nincsenek, de sokat olvas. Saját magának ír novellákat és „állítólag a cseh Benes életrajzán dolgozik”. A következô fennmaradt jelentés viszont arról számolt be, immár Bécsbôl, hogy 1980. októberben Ausztriába távozott, ahonnan nem tért haza. Az ebben az iratban szereplô ház – Bécs, Raffael str. 30/12. – kaputelefonján 2006 végén még ott szerepelt a neve. Pedig a halotti anyakönyvi kivonat szerint 1998. március 14-én elhunyt. Abból ítélve, hogy lakóhelye nem a belvárosban volt, valószínûsíthetô, hogy valamely ottani kórházban halhatott meg. A Zentralfriedhofban temették el, abban a parcellában (ún. „Armengrab”), amelyet a hozzátartozók nélkül, szegényen elhunytaknak tart fent a város. Ma a Gát utcai házban már senki nem emlékszik a több mint három évtizedig ott élt családra. Pedig ha nem is érdemelne meg talán a szemközti házhoz hasonlóan egy megkoszorúzható emléktáblát, arra mindenképpen méltó lenne, hogy akár „helyi legendává” váljon meghurcoltatásának története. Általában is kérdezem, megítélése szerint az elmúlt másfél évtizedben keletkezett és a felvezetôben külön is taglalt hatalmas tavalyi évfordulós (szak)irodalom mennyiben vitte elôre az 1956-os fôbb budapesti színterek, utcatörténeti eseményeinek megismerését? Litván György mondta egyszer a ki lencvenes évek közepén, hogy a „nagy igazságokat” már ismerjük 1956-ról, most a részletek kidolgozásán van a hangsúly. Sajnos azt tapasztaljuk – és az emlékév kapcsán ez még erôteljesebben mutatkozott meg –, hogy a történettudomány által evidenciának tekintett megállapítások is gyakran kerülnek támadások kereszttüzébe, nem ritkán közvetlen, napi politikai számításoktól vezérelve. Ilyenkor pedig nincs más választás, mint a szakmailag már közismert dokumentumokra és történettudományi eredményekre újból és újból felhívni a figyelmet. Ráadásul felnôtt egy olyan generáció is, amelynek a rend-6 BUDAPEST 2007 október
