Budapest, 2007. (30. évfolyam)
9. szám szeptember - Holló Szilvia Andrea: Az ősember esete a röntgengéppel - avagy kórház a Várhegy alatt
évben a feljárókat, átjárókat befalazták, sok részt nem is használtak, a járatokat nem ismerték. Hú, képzeld el, ha innen titokban felmennénk a Ruszwurmba, megdézsmálni a sütiket. Miért, azt honnan tudod a föld alatt, éppen hol jársz, nagyokos? Jaj, hát a feljárókat megjelölték: ki volt írva, hogy „feljárat a Szentháromság utcába”. Mint egy aluljáróban. Jó, jó, inkább nem is gondolok a sütikre. Egy cseppkôbarlangot is láttunk, igaz, egyetlen terem az egész, de a lelógó kis cérnaszerû szálacskákat irtóra védik, ott nem léphettünk le a kijelölt útról, és helyenként korláttal elkerítették a parányokat. Cseppkôbarlang a Várhegy alatt – néhány millió év múlva igazi látványosság lehet belôle. Ez mind szép és jó és érdekes, de mintha valami Sziklakórházról... Nyugi! A túra elsô fele a barlang, a második a kórház. Valaha a két rész el volt zárva egymástól. Ha mondjuk a klíma változása miatt ma veszélybe kerülne a cseppköves terem, megint lezárnák, és csak a kórházba lehetne bejutni. Szóval, téged a kórház érdekel. Nos, az elsô teremben egy életképet láthatsz a ’48-as szabadságharc orvoslásáról. (azt az erôsebb világításból már méterekrôl sejtheted, hogy ott valami más kezdôdik, nem a barlang folytatódik, de akkor is elég meglepô a hirtelen váltás). Te tudtad, hogy csak 1848-tól lehetett világi nôbôl ápoló, Kossuth Zsuzsa kezdemé nyezésére? A másik teremben meg egy elsô világháborús sebesültszállító vonat imitációját láttuk. Abban az idôben már itt volt a kórház? Nem, azt az 1930-as években magánszemélyek alakították ki... bizony ám! Csak a második világháború alatt lett katonai kórház. Aztán a háború után még raktárnak is használták. 1956-ban a szovjet katonák itt csak elsôsegélyt kaptak, a kórház nem mûködött. A mûszerek, a berendezés láttán lehet nosztalgiázni, olyan, mint egy jobb napokat látott SZTK rendelôintézet, és nem is tévedtem, mivel a hidegháború idején szerelték fel a helyet, akkor lett titkos. Az altatókészülék igazi kuriózum: egyszer még használták is, az Evitában azzal altatták Madonná t, na persze nem itt a Várhegy gyomrában. De van itt minden: mûtô ortopédiai paddal (mint egy inkvizíciós kínzóeszköz), felszerelt konyha amerikai segélycsomaggal, régi röntgengép. Ennyi minden megmaradt a régi felszerelésbôl? Nem tudom, de apróbb tárgyakkal − hogy meglegyen a kórházi illúzió – kiegészítette a készletet az üzemeltetô Szt. János Kórház. Sôt, szinte hihetetlen, de a hidegháború idejétôl kezdve kéthetente ágynemût cseréltek, a mûszaki berendezéseket meg naponta beindították. Ezért is lakott egy gondnok házaspár a Lovas úti mentôkapunál. Készen arra, hogy szükség esetén azonnal beindulhasson az üzem. Így volt a hatvanas években, és aztán? Tévedés, egészen 2000-ig napi készültségben álltak! Aztán valakinek feltûnt, hogy volt itt valami kis világpolitikai változás, meg talán ez a kórház se igazán korszerû. Akkor rendezhettek a barlangban a Krétakörösök elôadásokat, meg filmet is forgattak itt, de azért a kórházba még mindig nem engedték be a földi halandókat. És most? Hogyhogy bárki bemehet? Tavaly valahogy elterjedt a híre, hogy a kórház már nem titkos objektum, és a szemfülesebbek bejutottak, körülnéztek. És mire jó a pesti suttogó propaganda? Ôsszel a Kulturális Örökség Napjai elôtt már azt kérték a kórháztól, hogy legyen hivatalos vezetés. Szegények, azt se tudták, hirtelen hová kapjanak. Még szerencse, hogy a fômérnökük (jó fej fiatal srác, akinek ez a kórház a hobbija) kapcsolatba lépett a hadtörténészekkel. Ôk meg örömmel segítettek: takarítottak, rendet raktak, még az ôröket is ôk adták. Azt mesélik, azon a hétvégén valóságos ostromállapot alakult ki. El is képzelem, hogy a vári lakosok kíváncsiságból lejöttek, de azt mesélik, voltak itt idôsebbek is, nosztalgiázni, akik a háború alatt jártak már a hegy gyomrában. Még németek is jöttek, akiket itt ápoltak! Vagy 1600 ember hömpölygött egyetlen hétvégén, a túravezetô alig bírta az iramot. A Múzeumok Éjszakáján most meg már a Dísz térig ért el a sor vége, akadt, aki 3 és fél órát várt a bejutásra! Mekkora ez a kórház és mennyi ideig tart egy ilyen túra? Pontosan nem tudom, de ha jól számoltam, van 4 kisebb-nagyobb kórterem, a konyha, mûtôk, kötözôk, röntgenszoba. Az egyik vaskaput ki akartam nyitni. Hát, végül... szóval, az volt a hullakamra, a többi vasajtóra inkább nem kérdeztem rá. Gondosan elkülönítették a halott német katonákat a sebesültektôl, nehogy pánikba essenek a nagy veszteség láttán. Meg hát ugye a higiénia... A konyhát csak melegítésre használták, az ételt a Jánosból hozták, ha elért ide a szállítmány. De bombatámadás idején éhen maradtak. Mi csak egy részét láthattuk a kórháznak, de ez is egy órás túra volt, legalább még egy óra, ha minden felszerelt termet megnézünk. Lesznek majd speciális túrák, amikor mûködés közben is megmutatják a kiszolgáló mûszaki blokkokat, meg azt a zsiliprendszert, ami a sugárfertôzöttek fertôtlenítését szolgálta. Mondtam már, hogy az ágyakban viaszfigurák fekszenek, imitálva a háborús kórház hangulatot? Az egyik terem ’44 karácsonyát idézi, lágy zene szól, Karády búg. Viaszfigurák? Mint az egri kazamatákban? Igen, ez ugyanaz a cég. Én kicsit idegenkedem ettôl a mûfajtól, de ide várnak egy csomó diákot, akár speciális tanórára. Azért a srácoknak, de még a felnôtteknek is így szórakoztatóbb, vagy legalábbis nem olyan nyomasztó, mint az üres ágyak végtelen sora... 35 BUDAPEST 2007 szeptember
