Budapest, 2007. (30. évfolyam)
9. szám szeptember - Zeke Gyula: Petőfire is alkusznak, és licitálnak - beszélgetes Horváth Dezsővel
gyûjteményt építeni csak kapcsolatok árán lehetett, és az igazán keresett dolgok ki sem kerültek a polcra. Persze még így sokkal több érték kikerült, mint most, amikor már mindent az aukciókra tartogatnak. Olyan sok van belôlük, hogy egyre gyakoribbak az idôpontütközések. Az antikváriumok nyilvános polcai pedig a gyûjtôknek már érdektelenek. Arra valók, hogy az egyetemisták és az olvasó civilek olcsóbban hozzájuthassanak a könyvekhez. Nagyon sok új antikvárium nyílt, és nem mindenki ért hozzá egyformán, aki csinálja. Ezért én, ha nyitás után végigmegyek a Múzeum körúton, a polcra kirakott anyagból még mindig meg tudok csinálni hatvan-hetvenezer forintot. Mert a hetvenes-nyolcvanas években ugye ez ment, sorban álltak a gyûjtôk nyitás elôtt a Központi Antikvárium meg a többi akkori hely elôtt, összevásárolták az alulárazott dolgokat, és azután piaci árakon üzleteltek velük tovább. Az általad már szóba hozott Fehér Alajos 2001. január 10-én hunyt el. Cégtársává lett tanítványa, Dávid Lenke írja utolsó árverési katalógusuk elején a nekrológban: „Sokan tudjuk, hogy szakmája utolsó élô klasszikusa volt, tetôtôl talpig úr és »könyves nagyúr!« Megismételhetetlen jelenség, aki a »szakmáért«, azért a RÉGIÉRT, élt és egy kicsit talán abba is halt bele, hogy az annyira megváltozott. Hogy bizony, az már ma egészen másról szól, mint akár 10 éve. »A dolgok rossz felé mennek, sürgôsen le kellene errôl az útról térni, mert ez etikailag is tarthatatlan...« mondta utolsó nyilatkozatában, kissé keserûen. Látta és tudta, hogy imádott szakmája már nemcsak a könyvrôl szól. Business lett mindenbôl, pénz és még több pénz. Ezt egyszerûen nem akarta megérteni.” Utaltál rá magad is, azóta csak tovább romlott a helyzet... Igen, mert az említett milliomos vagy sokszor inkább milliárdos befektetôk, akik nem tudnak mit csinálni a pénzükkel, úgy három-négy éve jelentek meg a könyvpiacon. Nem az a fô baj, hogy elvisznek könyveket a régebbi gyûjtôk elôl, hanem az, hogy egyrészt nem értenek a könyvhöz, és így irreálisan mérik fel az értékeket, másrészt meg ha egy-egy könyvért, kéziratért egymásnak esnek, akkor csillagászati leütések következnek. Tudok olyan esetet, hogy valaki ötmillióig elment egy olyan kötettel, amin azután három és fél milliót bukott. Egy részük beletanul, de a többségük számára ez erôfitogtatás és rossz üzlet marad. Közönséges pénzszórás, ami összezavarja a piacot, és aminek így mi is fizetjük az árát. Ráadásul a 2003-2004-es nagy leütési csúcsok után kimerülôfélben van a piac. A nagy boom fô kiváltó oka emellett nem a kínálat kitûnôsége volt, hanem az az egyszerû tény, hogy a könyv- és a mûtárgypiac árai több évtizedes lemaradás után akkor érték utol Magyarországon az inflációs árszintet. Mondjuk Decsy Sámuel 1792-ben kiadott, negyven gyönyörû rézmetszettel ellátott kötetéhez, A magyar szentkoronának és az ahhoz tartozó tárgyaknak históriájához az 1970-es években hatvan-nyolcvanezer forintért lehetett hozzájutni, a mai ára két-három millió forint. Ami engem illet, azt szoktam mondani, az egyik szemem sír, a másik nevet. A már meglévô gyûjteményem értéke ugyanis hatalmasra növekedett, venni viszont semmit nem tudok, ha odanyúl egy milliomos. És mind többen járunk ugyanebben a cipôben, régi gyûjtôk. Nem csupán egymással álltok versenyhelyzetben, de szükségképp az idôvel is. Mi legyen az egyszeri és megismételhetetlen gyûjteménnyel, ha a megteremtôje már nem él? Te miként gondolkodsz errôl a kérdésrôl? Márai írja valahol, hogy a könyvtárnak − már ugye, ô az író egész életen át gyûjtött könyvtáráról beszél – két nagy ellensége van, a háború és a feleség. Akirôl nem lehet tudni, mit csinál a férj halála után. (Itt jegyzem meg, egy hölgy van köztünk, gyûjtôk között.) Tipikus esetben elkótyavetyéli a könyvtárat, mindent, ami a férjéé volt, amihez nem ért, ami nem érdekli, és amivel ezért nem tud mit kezdeni. Több példát is tudnék mondani, amikor a férj halála utáni héten az anyag már ott állt kint valamelyik antikvárius polcán. Ettôl a lehetôségtôl minden gyûjtô retteg, mert az utódok – ha vannak – valahogy sosem olyanok, hogy folytatni akarnák és tudnák a dolgot. Nagyon kevés ilyen eset van. Ezért mindenki még az életében megpróbálja valahogy rendezni az anyaga sorsát. Akik csak befektetésnek szánták a gyûjtést, könnyebb helyzetben vannak, gondolnak egyet, és jó pénzért megválnak az egésztôl. Akik azonban lelkileg és szellemileg is kötôdnek hozzá, azoknak nehéz a dolguk. A közgyûjtemények, szomorú, de ezt kell mondanom, nem jó gazdák. Ott valahogy elsüllyed az anyag, kevés gyûjtôt lelkesít ezért a nekik való adományozás lehetôsége. Nem, magam sem tudom, mit tegyek. A gasztronómia-történeti cikkeimet mindenesetre ez a szenvedélyem táplálta, anyagot és ihletet jórészt a saját gyûjteményembôl merítettem. És különben is, még fiatal vagyok, sokáig akarom csinálni én még ezt a dolgot. ● 29 BUDAPEST 2007 szeptember fotó: Sebestyén László
