Budapest, 2007. (30. évfolyam)
9. szám szeptember - Zeke Gyula: Petőfire is alkusznak, és licitálnak - beszélgetes Horváth Dezsővel
Tisztelt és kedves Horváth Dezsô! Engedd meg elôször is, hogy a magam, szerkesztôtársaim és az olvasók nevében szeretettel köszöntselek a Nagy Budapest Törzsasztal vendégszékében! Hogyan kezdôdött a dolog, mikor, mitôl lettél gyûjtô? Képeslapokat már gyermekkoromban, tizenhárom-tizennégy évesen elkezdtem gyûjteni, és ez a szerelem egyszerûen megmaradt. Könyveket több mint negyvenöt éve gyûjtök. Elôször magyar költôk elsô kiadásait, népi gyógyászattal foglalkozó orvosi könyveket és anekdotát, viccet, humort. A gasztronómiát csak harminc éve kezdtem el gyûjteni, s ma már olyan hétezer kötetes gyûjteményem van. Ugye, ez nem csak szakácskönyveket jelent, hanem a gasztronómia egész szakma- és kultúrtörténetét. Ehhez csatlakozik a több ezer étlap és menükártya meg a képes levelezôlapok. Ez utóbbi mára a Magyarország területén létezett kávéházakra, éttermekre, szállodákra és egyéb gasztronómiai létesítményekre szûkült le, ma már csak ezeket gyûjtöm. Nem veszélyes egy ilyen gyûjteményt a lakásban tartani? Érdekes, ezt mostanában sokan megkérdezik. Nem, egyáltalán nem. A betörô könyvet sosem visz el, egyszerûen azért, mert nem tudja, hogy melyik ér kétezer és melyik egymillió forintot. Képeslapot esetleg elvihetnek, de a mai ezerötszázkétezer forintos átlagár mellett az sem olyan nagy üzlet. Sajnos húsz éve, amikor az antikváriumok elkezdték fölvásárolni a képeslapokat, és tíz-tizenöt forintokért árusították, nem figyeltem eléggé én sem. A költôk elsô kiadásait továbbra is gyûjtöd? Hát nézd, József Attilá nak hét elsô kiadá sú kötete van, Ady nak tizenhét, Petôfi nek nyolc, és sorolhatnám a többieket. Ha azokat megszerezted, akkor nincs mit gyûjtened tovább. 27 BUDAPEST 2007 szeptember Petôfire is alkusznak, és licitálnak... Horváth Dezsôvel Zeke Gyula beszélgeetett Horváth Dezsô eddigi interjúalanyaim majd’ mindegyikéhez képest fiatal ember, mindössze hatvanöt éves. Budapesthez nem a születése, még csak nem is a kenyérkeresô hivatása, de ezeknél valami sokkal erôsebb kötelék, a szenvedélye fûzi. A gasztronómiai képeslap- és könyvgyûjtôk kicsiny csoportjának egyik legendás alakja ô. Komoly képeslap- és/vagy könyvgyûjtôbôl a szûkebb gyûjtôterülettôl eltekintve sincsen sok Magyarországon, a gasztronómiai „ágazat” pedig végképp néhány emberbôl áll. Magam is ismerek, s barátomnak tudhatok közülük párat, régi óhajom teljesült, amikor az interjú kapcsán Horváth Dezsôvel is megismerkedhettem. A közvélemény – ha van még ilyesmi Magyarországon − amolyan csodabogaraknak, ártatlan ôrülteknek tekinti a gyûjtôket, osztályrészük ezért – mint mindenkié, aki kicsit is kilóg a sorból − féltékenység és mosoly. Én tisztelem e szent ôrületet, mert értékeket teremt és tart meg, és külön örömömre szolgál, ha – mint Horváth Dezsô esetében − a gyûjtés szellemi teremtéssel és a tárgy iránti önzetlen alázattal párosul. Budapest múltjának hívei számára pedig külön is fontosak ezek a gyûjtemények és megteremtôik. Gyûjtôterületük várostörténeti tárgyaiban elôbb-utóbb olyan tudásra tesznek szert, amivel rajtuk kívül senki sem rendelkezhet, az adott korszakok és tárgyak szaktörténész mûvelôi sem. Horváth Dezsô pipázik, egy nap egy pipát természetesen egyszer használva csak. Alapítója az 1993 óta létezô Gasztronómiai Könyvgyûjtôk Klubjának, hozzávetôleg százötven gasztronómia-történeti írás szerzôje, fôz maga is, és az Elsô Magyar Fehér Asztal Lovagrend kancellárja. Húsz esztendôt birkózott, huszonkilenc versenyt nyert, öt éven át válogatott is volt, s részt vett a mexikói olimpián. NAGY BUDAPEST TÖRZSASZTAL
