Budapest, 2007. (30. évfolyam)
1. szám január - Sándor P. Tibor: Átmenetiemlékkönyv
Biztos ítéletû és sikeres galériatulajdonos Kieselbach Tamás mûvészettörténész. Ha könyvet ad ki, akkor nem szab gátat vágyainak, az ízlése diktál, nem a pénztárcája. Errôl tanúskodnak a modern magyar festészetrôl szóló egyedülálló albumai, és egy kiskamasz 1956-os naplója is, amelyet kódex-hasonmásokat megszégyenítô minôségû fakszimilében adott ki nemrég. Újabb munkája külsôre szerényebb, mégis fényûzô lélekre vall. Egy emlékkönyvet készített-készíttetett, mint írja, a következô nemzedék számára arról a Budapestrôl, amit nemhogy a gyermekeink, de már magunk se igen találunk. Talán mégis inkább nekünk készült ez a könyv, a kortársaknak, akik együtt nôttünk bele a városba. Ahol valahogy lassítva pergett az idô. A Gründerzeit megörökölt kulisszái között éltünk, többször is újravakolt, szétlôtt és szétrohadt falak között, melyeken minden kor és kurzus rajta hagyta a nyomait. Megszoktuk, hogy így egyszerre van együtt minden, egymásra rétegzôdve, együtt romolva. Megszoktuk, de nem szûntünk meg gúnyolódni és sopánkodni rajta. Morgolódva magunkhoz ölelni. Úgy hittük, ilyen marad ítéletnapig. Aztán egyszerre csak észrevehettük, hogy nemcsak az oroszok mentek ki, de hirtelen elillan a változatlanság otthonos-fülledt levegôje is. Örökkévalónak hitt részletek tûntek el a városképbôl, és meglepô tünemények körvonalai bontakoztak ki a bontások porfelhôi mögül. Nem ismertünk magunkra. Az Átmenetiemlékkönyv ezt a pillanatnyi állapotot igyekszik megragadni. Azt, mikor a késô-kádárkori díszleteknek nekiesnek az újkapitalizmus nagyvadai és kisrágcsálói. Nyolc-tíz éve készülô fotógyûjtemény az átvedlés fázisairól, jeles hozzáértôk írásos reflexióival. Többnyire csak néhány okos, érzelmes sorral, mint ahogy egy kapcsos emlékkönyvecskében szokás. A kiadvány egységes albummá Bojár Iván András karakteres szövegeitôl és Lugosi Lugo László kiérlelt fotográfiáitól kerekedik. Övék a legtöbb lap, ôk írják a legfontosabb üzeneteket a TITOK feliratú, behajtott sarkok alá. Mit látunk a fényképeken? A dolgok hûlt helyét például. Kiüresedett telkeket. Amikbôl rögvest autóparkoló lesz addig, míg a jövendô befektetôk, lobbisták és panamisták, hivatalnokok és városvédôk iszapbirkózása tart. Épületek haláltusáját. A vad pusztítást: a MOM-székházat térdre roskadva, kiomló belsôvel, mint egy robbanógolyóval leterített elefántot. Vagy az elnyúló haldoklás tüneteit, a rácsokat, rolókat a lelakatolt üzletek ajtaján. A sebtiben elébük húzott kerítéseket, melyek mint kórházakban a koszos függönyû paravánok, takargatják az agóniát. És rengeteg plakátot, grafittit. Úgy lepik be a magára hagyott, védtelen felületeket, mint legyek a dögöt. Ki-ki megtalálhatja ebben a könyvben a maga kedves gyászjelentés-fotóját. Én például a Bébi cukrászda kimúlását mutató felett értetlenkedem különösen. Hát már ez sem kellett senkinek, ahol pedig hétvégeken sorban álltak a krémesért lezavart lipóciai férjek? Vagy ott van a Piknik nevû vendéglátóhely halotti fényképe. Cégérén lekonyult neoncsövek, esetlen, piskóta formájú betûk, a megkésett hazai popkultúra emlékjelei. Felette a Tanács körút táblája áthúzva, alatta már újmódi „europlakát” harsog. „Piknik” – azt se tudtam, hogy így hívták, pedig közelrôl ismertem. Presszó, bisztró és kocsma között ingadozó mûfajú talponálló volt. Mézes Mackóba oltott lacikonyha, ahol sárguló majonézes saláták Átmenetiemlékkönyv Sándor P. Tibor 36 BUDAPEST III. kerület, Ürömi utca, épületdíszítô stúdió VIII. kerület, Kálvin tér, a híres Fabulon-reklám
