Budapest, 2007. (30. évfolyam)
9. szám szeptember - Jolsvai András: Visszajáró XLII.
fotó: Sebestyén László 11 BUDAPEST 2007 szeptember Lássuk, meddig mehetünk el formabontásban. (A sarokig, de ott majd meg kell állanunk a piros lámpánál.) Mert bár mi hozzuk a magunk számára a szabályokat, az élet meg valahogy úgy hozza, hogy minduntalan át-meg áthágjuk ôket. Most például egy egészen szabálytalan sétára invitálom önöket. Egy bevásárlóközpontban fogunk kóborolni, plázában, ha jobban tetszik, ott, ahol honfitársaink többsége is vándorol manapság szabadidejében. Vállalkozásunk szokatlan ugyan, de magyarázható. Igaz, eddig még nem vettünk részt fedettpályás sétában egyszer sem, de nem is jártunk még olyan épületben, melyben egy egész kis város rejtezik el: utak, terek és sétányok szegélyezik egymást. Olyan az egész – elsô látásra –, mint egy lakótelepi központ, (tudom, tudom, manapság lakóparknak illik mondani az ilyet), minden van benne, csak épp a lakások hiányoznak. (Úgy tûnik, sokaknak azok sem: vannak, akik egész életüket ott töltik a plázákban. Nem tudom, hogy csinálják, de tény.) Egyszóval az effajta bevásárlóközpont már térbelileg is része lett a városnak, része lett életünknek, nem tehetünk úgy, mintha ott se lenne. Ami mármost az ott-ot illeti: e tekintetben nem lehet panaszunk. A pláza, melyet ma bebarangolunk, nem a várostól vett el hasznos területet, hanem egykori MÁV-raktárak helyén épült fel, a Nyugati pályaudvar mögött. Meghódított, új terekrôl van szó tehát, így hát klasszikus visszajárásról nem is beszélhetünk, hiszen ahogy önök sem, úgy én sem jártam-járhattam ott korábban. (Vasutas olvasóimat – akiket ehelyütt megkülönböztetett tisztelettel üdvözlök – nem számítva.) De mellette, érdekes, jártam ezerszer is. Gyakran sétáltam végig ifjúkoromban a komor kerítés mellett, mely a Váci út jobb oldalát szegélyezte itt, egészen a Lehel (akkor Élmunkás) térig. Szerettem ezt a negyedórás barangolást, szerettem egy kicsit befelé figyelni ilyenkor, elmélyedni gondolataimban, összegezni a pesti látogatás élményeit, mielôtt – villamosra szállva – elindultam volna távoli szülôvárosom, Újpest felé. Azt persze nem is álmodhattam, hogy egyszer fényes, hívogató portálok, házoldalnyi reklámok és egy egész bevásárlóváros áll majd az ütött-kopott kerítés helyén. (Mögött.) Igaz, azt sem sejthettem egykor, micsoda változáson megy majd át az egész Váci út. (Az édesanyja nem ismerne rá, csak annyit mondok.) Rendszeres olvasóim nyilván nem csodálkoznak, ha azt mondom, a pláza nem az én világom. (És akkor még bársonyos finomsággal fejeztem ki magam.) Van benne valami mûvi, valami talmi, ami ráadásul a lényegéhez tartozik – ez az, ami leginkább távol tart tôle. És persze a tömeg, a személytelenség, az uniformizáltság, a kultikus fogyasztás. Nem is fordulok elô gyakran benne – háromszor-négyszer, ha voltam eddig, életmentési célokból. (Hol lehet máshol este tízkor koaxiális kábelt vásárolni, mondják?) Ugyanakkor nem lehet nem észrevennem, milyen gyorsan helyet követelt magának ez a mûfaj a pestiek mindennapi életében. „Találkozzunk a szökôkút alatt”, ez a mondat mára olyan természetes lett, mint ifjúkoromban ez: „Az EMKÉ-nél, a szokott helyen.” Azért, mivel mi csak nézelôdôk vagyunk, tegyünk magunknak némi engedményt s menjünk valamely reggeli órában. A boltok többségükben csak tízkor nyitnak, de a bevásárlóváros már korábban is nyitva van. Sokszorosan jól járunk. (Sôt, jól járkálunk.) Ingyen parkolhatunk (tízig), nincs tömeg, s nézelôdhetünk kedvünkre. Az elsô benyomás (építészetileg) meghökkentô. Józan célszerûség és értelmetlen fennhéjázás, hûvös rendszeretet és káoszigény ad randevút itt egymásnak. Ez is a cél, nyilván. Leigázni, leláncolni, elbûvölni a látogatót. A parkolószint a második emeletben folytatódik, aztán hirtelen kettéválik az út, s nincs benne egy cseppnyi egyenes sem. Muszáj segítségül hívni a térképet, ott derül ki, hogy három és fél szinttel kell számolnunk (a kiszolgálószinteket nem számolva), azon belül is oldalágakkal, olyan az egész, mint három és fél egymásra épített Tisza a szabályozás elôtt. (A hasonlat méltó az eseményhez, ennyit mondanék.) A boltokra ne vesztegessünk külön szót (láthatóan ugyanazok a mûfajok követik egymást), elég, ha az utcanevekre van szavunk. Igen, a pláza (ez az egy, ha jól tudom), utcákra és terekre oszlik, mint a való világ. Nem tudom, kinek a tisztje volt eme utcáknak nevet adni (itt nem kellett polgármesteri jóváhagyás, testületi ülés), tény, hogy az utcák a magyar irodalom, építészet és tudomány legjelesebbjeibôl rekrutálódtak (kíváncsi lennék, mit szólna Krúdy vagy Kosztolányi e megtiszteltetéshez?), de még néhány fejedelemnek (Bethlen, Bocskai) is jutott hely. Játszva tanulunk, na. És ha még nem mondtam volna: a vízesést meg Niagarának hívják. ● Visszajáró XLII. Jolsvai András
