Budapest, 2007. (30. évfolyam)
8. szám augusztus - Horváth Júlia Borbála: Optimalizált paprikajancsi
– Úgy is érthetem. – De nem tudom, tudok-e. – Tud. Majd meglátja. Az urát miért nem hozta el? – Idetolhatom, ha akarja. – Hagyja. Lôjön inkább! Mondjuk a kártyalapra. Azt könnyû eltalálni. – Adja a puskát! – Parancsoljon, egy igazi, vállról indítható rakéta. Ha eltalálja a hurkapálcát, leesik az áru. Vagyis a kártyalap. Teljes paklit adok érte. Ha eltalálja... – Segítsen! – Fogja meg a tust. Mint a hegedût. Gondoljon Rahmanyinovra. – Ô zongorista volt. – Na jó, legyen Ojsztrah. Úgy tartsa, mint a vonót. Finoman. Érzéssel. Nézzen bele a vébe. – A mibe? – A célgömbbe. De igényes... Jobbszemes? Akkor csukja be a balt. Fixáljon, húzza meg a ravaszt. Bátran. – Á, úgyse fog sikerülni. – Hinnye, súrolta a piros ászt! – Nem arra céloztam. – Kis híján eltalálta. – Inkább megyek. – Maradjon, megkapja a pakliját. – De nem érdemlem meg. Mással is ezt csinálja? – Nézze, harminc éve vagyok itt, a harmadik cirkuszos dinasztia tagja. Volt idôm kitanulni az üzletet. Meg szeretem az embereket. – Meséljen! Ha van mit... – Ó, ha tudná... Harminc évvel ezelôtt itt minden hétvégén tolongtak az emberek. Alig gyôztük. Családok jöttek ki gyerekestül, nagyszülôstül. Nem messze innen állt a ringlispíl, mellette a hajóhinta és a törpebazár. Liliputiak üzemeltették, vicces rigmusokkal és kisebb mutatványokkal csalogatták a népet. De nem is kellett csalogatni, ömlöttek az emberek. A napozóban letelepedtek, két forintért lefújatták magukat olajjal, utána itták a csapolt sört, és tömték magukba a virslit. Az igényesebbje beült a kerthelyiségbe, ahol egytálételeket rendelhetett, de közben cigány húzta! A budaiak mind idejártak, a pestiek inkább a Városligetbe. Tudta, hogy itt volt elôször mozgólépcsô Magyarországon? Vagy a Divatcsarnokban? Nem is tudom... Az Úttörôvasút végállomásától emelkedett az erdôszélig, onnan a Nagyrét alig negyedóra gyalog. Most nem ajánlom, hogy egyedül nekiinduljon, ki tudja, ki rejtôzik a bokorban. Arrafelé a régi szoc-emlékmûvek maradványai kísértenek: munkásmozgalmi ereklyéket állítottak ki, például az új egyforintost, de azóta elhordták azt is. Majd a férje elkíséri, most inkább figyeljen tovább! Az asszonka engedelmesen leül, mert sámlit is kap hozzá, meg kávét; nem is érti, miért érez nosztalgiát az iránt, amit nem ismer. Legföljebb a nagyapa meséibôl tudja, mennyire lelkesedtek, amikor csütörtökön a gyárban kiadták az ukázt, hogy hétvégén majális, juniális a réten, gyertek elvtársak, mi szórakoztatunk benneteket, ti pedig dolgozzatok, építsetek, azután kezdjük elölrôl. És valóban dolgoztak, építettek, és hát szórakoztak. – Ez így ment hosszú éveken keresztül – folytatja kigyúlva a céllövöldés –, minden hétvégén rendezvény volt. Hol a Vasas, hol a Textiles, az Ikarus, a Goldberger, a könnyûipar, a nehézipar, vagy egyszerûen a szakszervezet szervezett a dolgozóknak mulatságot, mindenki hozhatta a teljes családját az ingyen sör-virslire. Kuponokat osztottak, hosszasan kígyóztak a sorok, így tudták az emberek ingyen jóllakatni a pereputtyot. Amikor tele volt a has és kábult a fej, már szívesen áldoztak a vurstliban. Akár a búcsúban. Csak itt más volt a szentség. Télen meg jöttek a síelôk, két feles közt bátrabban döntögették a csúcsot. – Na, de elôtte? Elôtte mi volt itt? – A háború elôtt valószínûleg – talán kissé nagyobb forgalommal – ugyanez, ami most. Nem sok. A bódézás az ötvenes években kezdôdött, direkt a munkásoknak találták ki. A cirkuszból kiöregedett vagy kibetegedett artisták azonnal kaptak a csonton, újból lett munkájuk. A mi családunk is kiköltözött a rétre, de eljött ötvenhat. Alig maradtunk páran. Tán akkoriban kezdôdött a vidámparkozás... – ...és kolompszó jelezte a menet végét. – Na, látom, lesz magából valami. – Lôjek még? – Lôjön hát! – Mutassa, hogy kell! – Csak a kezemet figyelje! – Nem talált, nem talált! – Érthetetlen, régen jobban ment. – Gyakorolni kell, maga mondta. Adja! Rámegyek az öngyújtóra. – Nem talált! De majdnem. Súrolta, szinte ugyanott. Ügyes. – Á, rossz ez a puska. Nem akar kárpótolni? – Nem bánom, vigye a gyújtót. Eredeti endékás. Nézze, itt van rajta: Made in DDR. – Hiszen fel sincs bontva a doboz! – Ó, legalább harminc darab van még belôle raktáron. Lássa, nincs forgalom, az ajándékokat nem vesszük, hanem elôvesszük. Amíg el nem fogy, nem tudom frissíteni a készletet. Nagy baj. Ha véletlenül visszatér valaki, ugyanazt a mûanyagmozdonyt, gumidinoszauruszt, plüssmacit találja. – Mi a fôdíj? – Egy alvóbaba. Húsz éve a lányok ölték egymást érte. A gavallérjuk pedig próbálkozott... – Én is! – Parancsoljon. Melyiket szeretné? – Fôdíj. – Kérem. – Azannyát! Megint nem talált! Golyót! – Azért vigyázzon magára... – Na jó, befejezem. Csak még egy utolsót... – Kétszáz forintot megér. Ha ez is ilyen közel lesz, esküszöm, kárpótolom. – Lehetne elôre? – Horgolt paprikajancsi jó lesz? – A kéket kérem. Ebben maradnak, a céllövölde virágzik, az asszonka is: bonusz-ajándékként teletöltik a flaskáját ízletes budai csapvízzel, majd kölcsönösen megígérik egymásnak, hogy a jövô hét végén veled ugyanitt. Ekkor balról, ki tudja, honnan, színes egyenruhába öltözött reklámlánykák kerülnek elô, és direkt-akcióba kezdenek. A vásárlók felderítésében a lányok százszázalékos teljesítményt nyújtanak, amikor asszonkát mentében leszólítják, majd az ajándéközönt megfejelik egy mosópor-demóval. Az optimális habzás ára a kérdôíves címszolgáltatás, onnan pedig már csak egy lépés, hogy asszonka a következô hétvégét inkább egy akciós plázában töltse. ● 21 BUDAPEST 2007 augusztus
