Budapest, 2007. (30. évfolyam)
7. szám július - Zappe László: Mindenki ketten van
A Bakáts téri nyári színpad elsô idei bemutatója elôtt kijött a díszlet elé egy ember, be nem mutatkozott, mindössze azt közölte, hogy most megkezdôdik a Ferencvárosi Fesztivál, ezentúl ugyanis így hívják majd a különben tizenhárom esztendeje létezô játéksorozatot, merthogy új igazgatója van az intézménynek, s ô így gondolja. E rövid fellépés után elkezdôdött a Magyar Színház régi La Mancha lovagja elôadása. Mindössze a szereplôgárda lett más a 2001-es bemutatóhoz képest. Az viszont szinte minden ponton. Csak a borbélyt alakító Szûcs Sándor játssza ugyanezt a figurát a hajdani második szereposztásból, Auksz Éva pedig elô lépett az unokahúg szerepébôl Aldonzáéba. Az igazán fontos változás persze a két fôszerepé, s ennek fájdalmas oka van. Nemrég szinte egyszerre halt meg Szakácsi Sándor, az egykori Don Quijote és Kocsis György , aki mellette volt éve kig Sancho. Ha már beszéltek az elôadás elején, róluk is megemlékezhettek volna. Az elôadás ugyanis lényegében ugyanaz. Vayer Tamás – ô már az erede ti bemutató évében meghalt – díszlete, az inkvizíció börtönpincéje a felhúzható létrával és a szélmalmot helyettesítô vízkerékkel éppúgy nem változott, mint Tordai Hajnal szokványos nyomorúsá got és klasszikus spanyol történeteket (többnyire klasszikus francia színdarabok elôadásaiból) idézô ruhái. Most is Fincza Erika koreográfiáját táncolják, és Fekete Mari a zenei vezetô. Tegyük hoz zá: természetesen felvételrôl. Mitch Leigh, Joe Darion és Dale Was sermann musicalje sem lett más az évek alatt, és a mostani játszók sem hoztak semmi igazán újat a produkcióba. Méhes László címszereplôje rokonszenves pál cikaember, akinek szívesen elhisszük, hogy okos, humanista szenvedélyû író, hôsének költôi ôrületében pedig van valami magasztos. Bodrogi Gyula bölcs mértékkel használja rekeszizompróbáló képességeit, Sanchóként az örök kisember örök közhelyét már-már ôszintén adja. Auksz Éva Aldonzája forszírozottan közönséges, megtisztulásában viszont igazán megható. Végh Péter mint brutális hajcsár, Ôze Áron pedig a Carrasco doktor által megjelenített Tükörlovagként feltûnô. A szabad tér csak az összbenyomást alakítja át, igaz, azt alaposan. Hiába a fülhasogató hangosítás, a nagy távolságok áthatolására szolgáló mozgás és leegyszerûsített játék – a musical mûfajára kôszínházban sem jellemzô az aprólékosan kidolgozott intim pillanatok sokasága –, a nézôtéren leginkább az elôzô esti nagy vihar emléke kísért. Hol kisebb szellôk, hol hevesebb szélrohamok nyaldossák meg az eget aggodalmasan vizslató publikumot, s a magasságbeli látvány ugyancsak ad okot az aggodalomra olykor. A felhôk hol feketén sûrûsödnek, hol derülve megritkulnak. A darabot bölcsen szünet nélkül játsszák, ám az idôjárás zordabb fordulataikor egy-egy nézô fölpattan, és sietve menekül. Nem tudni, a megázás félelme vagy a mûvészi élmény indította-e meg ôket. Egyik sem kizárt. De egyik sem bizonyos. A produkció nem olyan átütô erejû, hogy ne feltételezhessük, némely sorstársunkat inkább az unalom, mintsem a fenyegetôzô vihar késztette távozásra. Másfelôl biztosan nincs benne semmi olyan felháborító vagy akár csak felizgató, ami bárkit is elûzhetne. Legfeljebb az emberi természet és erkölcs legáltalánosabb sajátosságai fölötti elmélkedésre kínál alkalmat a búsképû lovag és írójának szomorú története. Itt ugyanis mindenki két szerepet játszik, hiszen börtönben rabok Mindenki ketten van Zappe László 31 BUDAPEST 2007 július lat (a Manon helyett) bemutatja a Bihari nótáját. Az 1954-es, négyfelvonásos táncjátékot – Kenessey Jenô kompozíciójára – Keveházi Gábor és az Experidance-os Román Sándor veti deszkára. Világhálós fórumokon szörfölve állíthatom: a tény még az együttes mûvészeinek fanatikus rajongói körében (kevesebb, mint tíz elszánt levelezô) is megütközést keltett. Végignézve azonban a tájképen – csaták nélkül. Talpon vannak e vidéken „kortársi” férfiak és nôk. (Az évadban „megért egy estet” Pesten: Gergye Krisztián; Horváth Csaba és társulata, a Fortedanse; Ladányi Andrea ; Szabó Réka Tünet Együttese.) Ám: nincs olyan társulat vagy alkotó, aki elmondhatja magáról: mûvészi megmutatkozása eseményszámba megy Budapesten. Hogy közérthetô legyek: azt, hogy színre lépése (országos) „esemény”, utoljára a Markó Iván-féle, arénányi közönséget megmoz gató, világhírû Gyôri Balettrôl lehetett állítani. Emellett: a szép kiállítású táncszínházat kedvelô, igen széles közönség számára fontos volt egy-egy Seregi -be mutató. De mindez immár tánctörténeti kirándulásnak tetszik. Budapest zárvány-metropolisz, ahová nem jutnak el napjaink legrangosabb együttesei és az iránytûként szolgáló elôadások. A fôvárosban nincs sodró, egészséges, vitákat, szellemi pezsgést gerjesztô táncélet, azaz: tánckultúra. Helyette futószalagon állítják elô a koreográfusokat, és tömegtermelik a bemutatókat. Utóbbinak egy szûk szakma biztosít fogalmi apparátust; nagyrészt kis példányszámú réteglapokban. Basáskodnak – a pártállami jogosítványokat követelô, hajdani presztízsüket fölélô – pünkösdi királyok. És: nincsenek − vagy nem tudnak utat törni maguknak − pimasz trónkövetelôk. A budapesti tánc-közeg: akár egy sterilizált laboratórium. Hideg és mesterkélt. Gôgösen elzárkózik a világtól – messze elkerüli az élet. ●
