Budapest, 2007. (30. évfolyam)
7. szám július - Marafkó László: Remete a világzajban - Hamvas Béla megidézése
Egy fotón érett férfikorában levô ember fekszik az oldalán a fûben (vagy inkább gazban), fején micisapka (ha „hôsileg” fogalmazunk: baszk sapka), arcán nyugalom és a fény áramlása, mögötte a tiszapalkonyai hôerômû kéményei pipálnak. Akár szocreál idill is lehetne: az építô pihen, a mû lüktet – szocialista városok, ipari létesítmények sarjadnak a nyomában. Vehetnénk mitologikusra is a hangot: egy faun... bocsánat, filozófus délutánja. De a szóban forgó férfi (s utókora még kevésbé) nem tartotta filozófusnak magát (annyit rögtön elôlegezhetünk, hogy a szaktudományos fontoskodást, a szcientizmust, a lényeget fel nem fedô mivoltában mélyen megvetette). Holott hôsünk (a megnevezés miatt megint magyarázkodásra kényszerülhetnénk, de legyünk nagyvonalúak) – nyegle kifejezéssel élve – „zsebre vághatná” a kor nem egy tanszékvezetô egyetemi tanárát filozófiatörténetbôl és a szellemtudományok más ágaiból is. Egy kései tisztelôje majd évtizedek múltán úgy fogalmaz, hogy ha 1955-ben valami csoda folytán Magyarországon ereszkedik le az emberi szellem négy olyan prófétája, mint Hérakleitosz , Buddha , Lao-ce és Shakespeare , akkor itt egyetlen ember lett volna, aki velük anyanyelvükön nemcsak beszélgetni, de beszélni is tudott volna. Márminthogy szellemiségük lényegét teljes mélységében birtokolta. A fotó központi alakját, e „potenciális társalkodót” Hamvas Bélának hívták. Akkoriban éppenséggel – a munkatáborba begyûjtést elkerülendô, no meg szerény nyugdíját kiegészíteni – az Erômûberuházó Vállalat vidéki munkahelyeken cirkuláló alkalmazottja (hol raktáros, hol adminisztratív beosztott, de maltert is hord, ha arra kényszerül). Elôtte hiába folyamodott Fülep Lajos hoz, a nagy tekintélyû mûvészettörténészhez, régi ismerôséhez némi, álláshoz segítô közbenjárásért, miként másokhoz úgyszintén hiába még korábban, 1948-ban, amikor B-listára tették és elbocsátották az Egyetemi Könyvtárból. Persze, mondhatná a cinikus, magára vethet az, aki olyan bírálatban részesítette Lukács György öt, mint Hamvas a Diárium 1946. január–márciusi számaiban. A bibliotéka azért lehetett volna számára ideális állás (s az volt, míg lehetett), mert egy rövid írásában a könyvtárosságot tartotta a létezés legtökéletesebb formájának. De ha valaki, akkor ô nem a sérelmek embere. A munkáé inkább. Nemcsak a létét fenntartó hétköznapié, hanem a megvalósítandó mûvet szellemi építményként eltervezve. Miért is lenne elkeseredve, ha a lét és az ember alapkérdései foglalkoztatják ifjúkora óta? Mit tudhatott a széttört és letûnt aranykor embere a világ egységérôl (Hen panta einai – minden egy), s hogyan állítható helyre a korrupt létben (nem büntetôjogi értelemben használja a fogalmat) ez az „alapállás” (état primordial), hogy a ma embere tisztában legyen „istenképmás” önmagával? S elkezdi rekonstruálni, összegyûjteni, a ráülepedett hamis értelmezések alól kibontani az emberiség szellemi hagyományát, a szent könyveket, s a késôbbi szellemi teljesítmény legjavát, egészen a nyugati válságelméletekig (Anthologia humana). De nyugodtan elôreugorhatunk a jelenbe, így az ide is áthúzódó mostoha kezeltetésre: elôrehaladott életmûsorozata (kéttucatnál tart a kötetek száma, s talán eléri a harmincat) ellenére az ún. szakma, azaz a filozófia gyanakvóan kezeli. Amikor a közelmúltban egy neves német egyetemen az egyik nagy mû, a Scientia sacra kapcsán rádöbbentek, hogy Kelet-Közép-Európában milyen univerzális gondolkodó mûködött, s mit hozott létre, rögtön Budapestre szerveztek volna egy konferenciát, ám a pesti „szakmabeliek” egy dilettáns filozófusnak adresszált lekezeléssel lemondtak róla. A Patmosz lapjain (a Démoszthenészben) olvasható: „Nem kell tehetség. De becsvágy még kevésbé kell. Az egyetlen eredmény az eredménytelenség, az egyetlen siker a bukás, az egyetlen diadal az összetörés. Ezt pedig tudni és vállalni és élni, nem kétségbeesésbôl, és nem fogcsikorgatva, és nem megtörten, hanem a megnyilatkozott igazság fényében megnyugodva, és megkönnyebbülten. Itt nincsen semmi végleges, nincs megállás, semmi itt nem marad meg. Mindaz, ami az élet folyamán történik és történhet, eredmény, tehetség, siker, mû, tulajdonság, teljes egészében a semmié. Egyedül az élet maga pozitív, az élet, amely ténylegesen élet, vagyis lét, amely igazi és valódi, és amelyhez az út a kudarcon és bukáson keresztül vezet. Ez nem az életrôl való lemondás. Ez az, amikor az ember mindenrôl lemond, ami nem élet.” Micsoda apoteózisa a lemondásnak olyan korban, amikor iskola és szülô mást sem mond gyermekének, mint azt, hogy elôzd meg, gyûrd le a másikat, pénzzel, élvezet-Kispadra szorulva az 50-es években A polgári gyerekkor mit sem sejtô derûje Remete a világzajban Hamvas Bélát megidézi Marafkó László 27 BUDAPEST 2007 július A Monarchia egyenruhájában A SZELLEM HELYE
