Budapest, 2007. (30. évfolyam)
7. szám július - Buza Péter: Fiatorony a csillagoknak
vet rá szemet a „vállalkozói tôke”, azok az önzetlen befektetôk, akiknek egyetlen ambíciójuk, hogy „megújítsák”, s így „fejlesszék” itt éppen az Erzsébetvárost. A védelem sem állítana sorompót: ez a ház nem mûemlék. Fent jártam a porosüres padláson. Sehol nem találtam nyomot, olyan részletet a tetôgerendázaton, amely elárulta volna: itt volt az a szakasz, ahol az elhúzható fedôelem alatt fölépült hajdan az állás a mûszereknek, a megfigyelônek. A „terass” mára nyomtalanul elveszett. Más a helyzet a Vajdahunyad utcában. Azonnal látszik, hogy a nagypapa a kitagadás évében unokája kedvéért ráragasztott a házára egy nem túl magas, de semmiféle hétköznapi funkcióra sem alkalmas tornyocskát. Annak a tetején sem látszanak ugyan kívülrôl a nyomai, hogy egy szakaszát valaha ki lehetett nyitni az égre – belülrôl a tetô síkja megközelíthetetlen, a falak körítette kis helyiség fölé is behúztak egy födémet –, az épített rend mégis félreérthetelenül arra utal: bizony innen számlálta egykor a meteorokat Bártfay (Paczona) Árpád (József) 1885-ben, azon a réges-régi nyáron. Amikor egy szinttel alább rákopogtatok egy régi lakóra s megkérdezem: mit tud róla, mi lehetett eredetileg ez a torony, azonnal rávágja: – Hát csillagvizsgáló! Nem? – Pedig a legszûkebben számolva is száztíz éve hogy nem mûködtette senki a megfigyelések mûhelyeként ezt a tornyot. Lám, a helyi folklór kitartóan ôrzi mégis a város életébe beépült emlékeket. A tetôrôl födémmel leválasztott toronyszoba, ahol Bártfay a csillagászati feljegyzéseket készítette, csak a padlásról közelíthetô meg, egy szûk átjárón: sovány fiú lehetett a kiugrott orvostanhallgató. A két kis ablakra, melyek a bántóan keskeny udvarra néznek, nem lehetett semmi szüksége. De azért nem baj, hogy annak idején Farkas Ignác ide igazította ôket. Sok-sok évtizeden át emberek lakták a megfigyelôszobát, nyomorultul szegény józsefvárosiak otthona volt ez az öt-hat négyzetméter. Most üres a szükséglakás. Állapotát tekintve ez az egész csúful megöregedett épület: „szükségház”. Szükségbôl itt lakókkal. Látszik, sokszor és sokan hozzányúltak, nyilvánvalóan hogy tovább bôvítsék a bérbeadható traktusokat. Újabb és újabb toldásokon, „szárnyakon” hámlik a lepra mintáját követô vakolat. Maga a Paczona család az 1890-es évek vége felé adhatta el, a vevô Eichler Vilmos rézöntô mester volt. 1910-ben veszi meg tôle az ingatlant Fischof J. Jenô és neje. Az új háziúr „bôrszékgyáros”. Meg is ül itt hosszan, majd csak a harmincas évekre tûnik el az adattárakból. Ekkor érkezik meg, és tart a legújabb idôkig a lakásbérlôk kora. Azt mondja a földszinten egy férfiember, aki beteg, nappal is nyomja az ágyat, s régóta hiába keres munkát: az lenne a legjobb, ha az egészet úgy, ahogy van, lebontanák. Új, rendes lakásokat kínálva ezek helyett. Vagy, ha már kiderült, hogy itt mûködött Pest egyetlen amatôr csillagvizsgálója, s errôl most majd értesül az önkormányzat, talán rendbe is hozhatnák. Az utcai épületrész épebb emeletszakaszán idôs férfi nyit ajtót a csöngetésre. Nyugalomba vonult mesterember benyomását kelti, munkaköténye fölött hózentróger gumírozott pántja feszül sportosan domború mellkasára. Azonnal a bizalmába avat, amikor a (hely)történelem felé terelem a rövid társalgást, s eldicsekszik vele: nevezetes család az övé is. Közeli rokonuk a híres-hírhedt hóhér. – Melyik? – kérdezem –, csak nem a Bogár? – Azt nem mondom meg. Megszakítottunk vele minden kapcsolatot. Pokol és menny! Hát hányféle a csillag!? De szép hivatal a megfigyelôé! ● 13 BUDAPEST 2007 július A Dohány utcai házon már nincs nyoma a megfigyelôterasznak A szülôi ház a Dohány és az Akácfa utca sarkán ma fotó: Sebestyén László fotó: Sebestyén László
