Budapest, 2007. (30. évfolyam)
7. szám július - Zeke Gyula: "Budapest most fog lassan az érdeklődés homlokterébe kerülni" - beszélgetes John Lukaccsal
tanulmány- és cikkíróként sem szakadt el soha a magyar nyelvtôl. Elsô kötete, amely anyanyelvén született írásait tartalmazza – Magyar írások. Budapest, Európa, 2007 –, épp az interjú készülésekor, az idei könyvhét során került az olvasók kezébe. Tisztelt és kedves John Lukacs! Mindig szellemi izgalmat keltô, egyéni hangú és jól körülhatárolható értékek fûtötte munkái sorából – talán a Philadelphia város 1900 és 1950 közti történetét feltáró monográfiát nem számítva – kilógni látszik a sokunk számára oly fontos Budapest 1900 ... címû kötete. Nem is csak és elsôsorban a magyar tárgyválasztása, de a várostörténet szokatlan, már-már mûalkotásszerûen összetett és nyelvileg igen szenvedélyes megközelítése révén. Mi indította e munka megírására? Rendhagyó könyv ez az én történetírói munkásságomban. Nagyon korán, nem egészen huszonhárom évesen mentem el itthonról. A magyar történelem nem szakterületem. Amerikában élek hatvankét éve, vidéken. A megírás elôzményei ma már a tudománytörténet részévé lettek. Magyarországon nemigen tudják, sokszor a szakmabeliek sem, hogy fôleg osztrák emigráns történészek, politikusok tevékenysége következtében, a hetvenes években Amerikában óriási divatja lett Bécsnek. Elsôsorban William M. Johnston (The Austrian Mind, 1972; Vienna, the Golden Age, 1980) és Carl E. Schorske (Fin de siècle-Vienna: Culture and Politics, 1980) munkáira gondol? Igen, és másokéira is. Szóval ennek nagy divatja volt Nyugaton. Ezek a szerzôk − fôleg Mahler , Klimt , Schnitzler és Freud miatt – úgy szerepeltették Bécset, mintha az lett volna a világkultúra központja, még Párizs fölött is, ami ugye túlzás. És engem nagyon zavart, hogy Magyarországról és Budapestrôl vagy egy szót sem szóltak, vagy csak mellékesen. Pedig ami Magyarországon történt, fôleg a kultúrában – és engem elsôsorban a kultúrtörténet érdekelt –, mondjuk 1880 és 1905 között, az tüneményes volt, túlszárnyalta Bécset is sok síkon. Ha jól emlékszem, Johnston fejtegeti egy helyütt (The Austrian Mind..., 347. p.), hogy a magyar olyan nyelv, amin nem is lehet rendesen beszélni és írni... Johnston még a legkevésbé elfogult, Schorske inkább. Gyenge könyvek ezek. Schorske például elkezdi a Ringstrasséval, 1856-ban kezdi el és 1921-ben végzi, hát ez nem a századvég. Azt mondta nekem akkor egy régi amerikai barátom, hogy meg kéne írni Budapestet is. S nyomban meg is kérdezte, miért nem írod meg te? Nem tudom megtenni, válaszoltam, mert ugyan nagy magánkönyvtáram van, de ehhez nekem el kellene mennem Budapestre legalább három hónapra olvasni és anyagot gyûjteni, és nincsen rá elég pénzem. Erre azt mondta – egy nagyon híres amerikai történészrôl van szó –, miért nem fordulsz az irodalmi ügynöködhöz? Nekem nincsen irodalmi ügynököm, válaszoltam, most már van, akkor még nem volt. Erre ô a felesége barátnôjét ajánlotta, egy fiatal hölgyet, aki akkor kezdett ügynökösködni, dolgozzam vele. Írtam neki egy két oldalas gépelt ajánlatot, csináljon vele, amit akar, azután elfelejtettem az egészet. Két vagy három hónap múlva szólt a telefon, hogy megvan a pénz és a kiadó. Hát ez volt a Budapest 1900... története. Akkor végre eljöhettem Budapestre, az Országos Széchényi Könyvtárban dolgoztam. Kiváló segítségem volt, nem kellett céduláznom, minden ott volt, már a szemem alig bírta, tizenöt kötet ott volt minden reggel az asztalomon. Szûk három hónap alatt végeztem is. Megtudhatjuk, ki segített? Bán D. András, elsôrangú történész, utóbb nagyon jó barátom lett, már szinte a fogadott fiam, amikor 2001-ben tragikusan fiatalon meghalt. A most megjelenô kötetemben benne van a nekrológja. Kivel került még kapcsolatba a kutatás során? Vörös Károllyal például, akit igen nagyra tartok. A világ legjobb várostörténészeinek egyike volt. Azután hát, ismeri a könyvet, abban fôleg a város kultúrájával foglalkozom, így irodalomtörténészekkel is kapcsolatba kerültem. Jó barátom lett Szege dy-Maszák Mihály, Kelecsényi László , Bezeczky Gábor, utóbbiak pár éve a Krúdy gyûjteményes kiadást csinálják... Ha egyebünnen nem tudnánk, a Budapest 1900...-ból kiderül, micsoda szoros viszony fûzi Krúdyhoz. Tizenhat éves voltam, amikor a kezembe került Márai Krúdy-regénye, a Szind bád hazamegy. Akkor kezdtem antikváriumokból összevásárolni és olvasni Krúdyt. Azóta áll nagyon közel hozzám. Írtam is róla egyszer, még a New Yorker 1986. december 1-jei számába. A folyóirat akkori legendás fôszerkesztôje 1984-ben valahogy fölfedezett engem, és annyira megbízott bennem, hogy megengedte, írhatok egy ott teljesen ismeretlen magyar íróról. Három hónapig dolgoztam a szövegen, és megírtam. Amikor megjelent, nagy hatása volt az ottani magyarokra, itthon is megtalálták. Azt hiszem, sikerült vele valamelyest bemutatnom Krúdyt az amerikai olvasónak. Ráadásul nagyon szépen meg is fizették, mintha egy egész könyvet írtam volna. Arról a szövegrôl van szó, ami a John Bátki-féle Krúdy-válogatás (Krúdy’s Chronicles. Turn-of-the-century Hungary in Krúdy’s journalism. Budapest-New York, 2000.) elôszavaként megjelent? Igen, nagyjából. Térjünk vissza még a Budapest 1900... kötethez! Annak idején az igen kedvezô fogadtatás mellett több kritika is érte, említhetem mondjuk Litván György szövegét a BUKSZ-ban (Naprakész századforduló. ~, 1991, tavasz, 52-55. p.). Nem csak az volt a problémájuk, hogy a könyv nem a progresszió politikai és a modernizmus mûvészi nézôszögébôl értelmezi Budapest világvárossá válását és kulturális felvirágzását, hanem a megelôzô évek liberál-konzervatív politikai és társadalmi status quo-ja, valamint egyfajta idôtlen esztétikai klasszicizmus jegyében. Legalább ilyen zavart csodálkozást keltett a szövegforma mûalkotásszerû kereksége és az esszényelv már-már irodalmi törekvése. Vannak, akik azt mondják, jó, Lukács történész, de tulajdonképpen szépíró. Hát ez jólesik, meg nem is. Nekem Szekfû volt mindig a magyar történészek között a mintaképem, aki nem csupán nagy történész volt, de igen jól írt. És ne felejtsük el, hogy a történelemnek nincsen külön nyelve, a történelmet a mindennapi nyelven írjuk, tanítjuk, gondoljuk, beszéljük, képzeljük. Én még messzebb megyek, ami a kollégáimat – az Újvilágban és itt is – irritálja. Azt mondom, hogy aki nem tud jól írni, nem lehet jó történész. Mert az írás több mint a tények csomagolása. Arról beszéljen még, legyen szíves, milyen volt a kötet kinti fogadtatása? 7 BUDAPEST 2007 július
