Budapest, 2007. (30. évfolyam)
6. szám június - Horváth Júlia Borbála: Boszorka körút
Nem valami könnyû a sorssal. Mert bujkál. Meg incselkedik. És az ügynöke is ezt csinálja, mármint a jósnô – vagyis boszorkány –, mert hol kiteszi a reklámtábláját a kapualjba, hol beveszi. A halandó meg járhat oda hétszámra, hogy e szeszély közepette mégis elcsípje a szerencséjét. Végül sikerül. „Pénz és pár” – ez jön ki neki, amit megoldjon az elkövetkezendô hónapban. – Pénz és pár... – hümmögi a halandó. – Pár és pénz – ismétli a sorsvetô, hátha így valami megvilágosodás érkezik, mert a hogyanról persze semmi üzenet, de a miértrôl se igen; s idefele-jövet még minden viszonylag rendben lévônek tûnt: pár forint csörgött a zsebében. – Legközelebb talán kedvezôbb lesz a lapjárás... – remél a halandók halandója, de jön a kijózanítás: – Nem szabad gyakran járni, mert függôvé válik az ember. – Függôvé? – próbálkozik tovább az ember – Hogy lehet a sorssal ennél jobban függôségbe keveredni, amikor eleve az ô kötelékében létezik az emberfia. – Lehet – magabiztos a válasz, és évtizedes a tapasztalat – akár, ha matematikailag nézzük is. – Matematika. Az meg, hogy jön ide? – Logikus gondolkodás. Egyesek csak kiszórják a kártyát, én viszont keresem az okokat és az összefüggéseket. Eredetileg matek-fizika-szakos tanár vagyok. Ez a pont, amikor kikerekedik a sorskérdezô szeme, és óvatosan felméri, kivel is ül szemben. Korábban egészen más elképzelései voltak a témában, ennél sokkal, de sokkal boszorkányosabbak. Például bizonyosnak tûnt, hogy az igazi boszorkány az ördöggel cimborál, és nem a matematikával – bár azt érteni is boszorkányos tett, a fizikáról meg ne is beszéljünk a továbbiakban –, a cimborálás körülményeit pedig mindig is sûrû homály fedte. Tudniillik az ördög se hülye, inkognitóban közlekedik, és nem lehet rögtön fölismerni; a boszorka meg hallgat, mint a sír, hogy honnan szerzi az információkat. Belepillant a kopott lapokba, aztán elnéz valahova a falakon túl, és máris kész az idôtlen tanulság: alapvetôen az embernek önmagát kell mozgósítania, nem a jósnôt; útmutatót viszont tôle kapni. A korabeli krónikák szerint a boszorkányok beismerési és vallomástételi hajlandóságát fokozta a tûz közelsége (például máglya), arra a gyanúsítottnak elôbb-utóbb megeredt a nyelve, és színt vallott. De még ez sem jelentett teljes bizonyosságot. A legbiztosabb boszorkányleleplezô próba mázsás kôvel a nyakban víz alá taszíttatni, s ha az illetô ennek ellenére feljött a víz színére, akkor kétségkívül bizonyíttatott, hogy boszorkány, s akár mehetett volna vissza a mélységbe örökre elveszni. Ha meg lent maradt, akkor lent maradt, tán nem véletlenül. – Csacsiság – mondja a sorsvetô –, nekem nincs palástom, nem égetek kilószámra gyertyát és füstölôt, nem huhognak a fejem körül baglyok – ahogy néhány kolléganô berendezi a fogadóját –, én még egy ványadt feketemacskát sem tartok, mégis megmondom, amit várnak tôlem. Nem hirdetek, nem reklámozok, mégis jönnek hozzám, hogy honnan ismernek, nem tudom. Ennek ellenére szelektálom a pacientúrát, de az is magától elintézôdik az elsô alkalommal. Van, aki itt marad, és tudunk együtt dolgozni, van, aki sarkon fordul, és soha többé nem látom. Legjobban a hitetlen férfiakat szeretem. – Hiszen éppen azok miatt jönnek ide legtöbben! – bontakozik szótlanságából a sorsára kíváncsi, s gyanítható, ezúttal nem éppen egyre gondoltak. – Én azokról beszélek – magyaráz a nem tudni, boszorkány-e –, akik kalapba-frakkba’ betérnek hozzám, fürkészik az arcomat, próbálnak zavarba hozni, leleplezni, aztán rövidesen ôk ülnek itt pôrén, csodálkozva, amikor beletrafálok valamibe. Darabokra töröm ôket. Azután már hisznek. – És a hitetlen nôk? – Az is szép feladat. Abban meg az a jó, amikor eljön egy-egy kolléganô, és jósoltat velem. Közben figyel, szívja magába a szavaimat, a végén pedig leleplezi magát, amikor én már régóta tudom, kiféle. Egyszer én is jósoltattam magamnak, kíváncsiságból. A saját jövômet nem látom tisztán. – Sokan vagyunk ezzel így... Maga mit szeretne? – fordul a kérdezés kockája, a doktortól is illik érdeklôdni néha hogylétérôl. – Célom? Nincsen. Csak, hogy jól érezzem magam. Néhány éve igyekszem Boszorka körút szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László 30 BUDAPEST 2007 június
