Budapest, 2007. (30. évfolyam)
5. szám május - Horváth Júlia Borbála: Kilátások
– Tessék mondani, merre van a jegyautomata? – Menjen le a metróhoz, vagy próbálkozzon az újságosnál! – érkezik gondolkodás nélkül a válasz, a középkorú férfiköszönettel továbbáll, de elhaló csörgés jelzi, hogy túl gyorsan vette elô az aprót. A pénzdarabok pendülve ugratnak a járdaszegélyen, és spriccelnek szét a kövön, szinte mindenki odakapja a fejét. A hajléktalanoknak szemük se rebben, kicsi a tét. Tavaszodik. Elhúzzák a buszok ablakát, iskoláscsoport dacol a hûvös széllel és a meglett korú utasokkal, végül kiegyeznek döntetlenben: visszahúzzák az ablakot, de marad a hangerô. És az izgalmasabbnál izgalmasabb iskolai témák – kamaszodik mindkét fél. Délelôtti sütkérezôk telepednek a szomszédos padokra, negyed-, félóránként cserélôdnek, ideges elköszönések, szívélyes hogyvagyozás, félbeszakadt telefonbeszélgetés és egy szabadtérre is hitelesített biztosítási ügynök lelkes elôadása színesíti az étert. Összességében zajlik az élet, apró pöffök borzolják nyugat felôl a frizurát, napsugár babrál a szájszegletnél, egy-egy fékcsikorgás, ideges vijjogás azért észre térít, hogy nem minden a verôfény. Az emberek össze-vissza szaladgálnak, csak a szelet érezni, amit húznak maguk mögött, olykor nekiütôdnek egymásnak, koccan a térde kalácsa, pedig láthatna mind, ha nemcsak nézne, örökké el, valahova a messzeségbe, az elérhetetlen jövôbe. Arrébb cipôsarkak koppannak sietôsen, mások surrannak sétálósan, felemás spiccvas érkezik egyenesen a hatvanas évekbôl. Reszelôs hang is jár hozzá: – Aha, ma is kijöttek a Cézivel. Szép idônk van! – az ismerôsforma úr megáll, de ennyibôl nehéz azonosítani, ki lehet az, visszanéz, és köszönés helyett int egyet, mintha azt mindenki észlelhetné; nem baj, a padtársak kaptak egy grátisz mindenjót, Cézár kutya pedig egy baráti taslit. – Jaj, de aranyos kutyus! Nem harap? Megsimogathatom? – újabb érdeklôdô érkezik, nagyjából bemérhetô a távolság és az irány, de az arca nem jön közelebb – már huszonéve nem jön közelebb, mióta kiderült, hogy a szemidegsorvadás nem gyógyítható. – Simogassa, simogassa, ha ô is akarja... – olykor kimért a válasz és kényszer a mosoly, néha a kutyának sincs kedve kutyának lenni. Cézár tûr, oldalvást felnéz, szereti ezt az üde arcot, hogy többnyire mosolyt visel festék helyett, hogy a keze mindig a bundájában köt ki, és elnézi neki, hogy nem szól hozzá, ha rossz a kedve. Bár egyszer, amikor igen szokatlanul egész nap szótlanul jöttek-mentek a városban, rövid pórázon, nagy forgalomban intézték a dolgokat, Cézár, megelégelvén a ridegtartást, nekivezette a gazdát egy villanyoszlopnak. A kijózanodás nem maradt el, s mindketten tudták, tudatos bosszú volt. – Vak maga? – ordít egy harminc-körüli hang a jelenben, tompa puffanás, és a kontra sem marad el, az almák szétgurulnak a járdán, ôk meg dobálóznak a szavakkal, pedig ha csak egy napra lennének vakok, tán soha többé nem ejtenék ki a szájukon ezt a szót. Akkor valószínûleg nem történhetne ilyesmi, hogy bárkit elsodornak az aktatáskájukkal együtt, pontosan tudnák, hogy pillanatra sem szabad lazítani, és kínos precízióval kell bemérni a távolságot és a lehetôségeket, mert minden hangfoszlány, illat és szellô fontos információ, s az apró rezdülések fáradhatatlan fogadásából áll össze ez a világ vagy micsoda, ami körülvesz, majd mindezek meggondolt összegzése után dôl el: indulás vagy maradás. És, ha menés, akkor azt is megtudnák hamarosan, milyen körülményes minden alkalommal leállíttatni a mozgólépcsôt, kivárni, amíg intézkednek – a Kossuth tér és a Moszkva tér a legmélyebb állomás, azt legyûrni gyalog nem kis torna –, de lehet helyette siettetve beömleni a déli busz belsejébe, a kutya csak a betanított helyét keresi, sokan nem értik, mit forgolódik annyit, van, aki megretten tôle; és amikor nem kell ez a cécó, azt is kipróbálhatnák, milyen inkább egyedül nekiindulni, esôs idôben bottal botorkálni, a hegye megcsúszik a kövön, érkezik egy ember, segíteni akar, és persze, hogy a botos kart ragadja hónon, amivel elvész az egyetlen biztos pont. Halovány a köszönet, jó lett volna kicsit egyedül lenni, nem pedig minden második sarkon magyarázkodni vadidegen embereknek, hogy merre-meddig, és ilyenkor a látássérült beül egy kávézóba, rágyújt egy cigire, hogy ismét embernek érezze magát. A kávézóban kissé megnyugszik, ugyanúgy eregeti a füstkarikákat, mint bárki más, rendel, ábrándozik, telefonál és él. Elhatározza, hogy majd ha nem lesz minden ilyen homályos és bizonytalan körülötte, köresemest küld a barátainak, és megkérdezi tôlük, hogy: te miben hiszel?, és a tétova válaszokon eltûnôdik majd – a visszakérdezés is egyfajta felelet –, ô pedig gondolkodás nélkül rávágja a magáét, Kilátások szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László Sokszor megtörténik, hogy az érdeklôdô a vak ember helyett a kísérôjéhez fordul még akkor is, ha ôt érintô dologról érdeklôdik: „Kisasszony, tud az úr aláírni?” – Erre a megfelelô válasz: „Kérdezze meg az urat!”. Pedig a látássérültnek csak a szeme rossz, az összes többi igen rendben van nála, és pontosan eligazodik a világban. A látók sokszor azt nem értik, ami nyilvánvaló, és abban biztosak, amirôl fogalmuk sincs. 19 BUDAPEST 2007 május
