Budapest, 2007. (30. évfolyam)
5. szám május - Csider István Zoltán: Talán Cortina
fele még emlékszik rá, a fekete padlót gázolajjal kenték föl mindig, el lehet képzelni, milyen borzalmas büdös volt. Molnár úr halála óta csak nôi fejekkel foglalkoznak. Régebben sokan jártak ide vágatni festetni, mosatni, a házból, a környékrôl, a megyeházáról is, manapság sokkal kevesebben. Zsuzsa azt mondja, elöregedett a kerület, kevés a fiatal errefelé. Míg azelôtt nem volt ritka, hogy egy-egy vendég hetente-kéthetente betért, ma már nagyon ritkán fordul elô ilyesmi. A fiatalok csak havonta-kéthavonta vagy még ritkábban járnak fodrászhoz, ha egyáltalán, sokan otthon oldják meg a vágást, a festést is. De hát semmi nem olyan, mint régen, ahogy az már Tuli nénitôl is tudható. – Az egész ház, az udvar is megváltozott. Gyerekkorunkban, emlékszem, kôpadok voltak az udvaron, a szélükön kôoszlopok, azok tetején meg virágtartók, gyönyörû volt az egész. Hogy mindez hová tûnt? – kérdi Zsuzsa. Válasz nem érkezik. – A másik meg – kapcsolódik be idôközben betoppanó huga, Katalin –, hogy minden délután kettôtôl négyig csendes pihenô volt a házban, senkinek nem jutott eszébe olyankor hangoskodni. Mondjuk elôtte meg utána se nagyon. Ez sem a régi már. Aki most idejár, hazajön tulajdonképpen, fodrász és vendége között bizalmi a viszony, tudják egymás örömét-bánatát. És mi történik, ha esetleg nem úgy sikerül a mû, a frizura, ahogy kellene, kérdezem kajánul, de Katalin veszi a lapot. – Nézze, negyven éve vagyok a szakmában, ezalatt összesen egyszer volt probléma egy hajsütô vassal – ma meg már nincs is hajsütô vasunk, úgyhogy ez a veszély is elhárult! – És nevet. Elmeséli, az utolsó idôkben már igencsak reszketett az édesapja keze, de sosem vágott meg senkit, mihelyst a vendég arcára tette a kést, a borotvát, abbamaradt a remegés, varázsütésre mintegy. Ez volna hát a híres borbélyreflex. Mint mikor a beteg színész hirtelen minden bajt elfelejt, ha színpadra lép, olyan ez. S ha Budapesten operaénekes az a bizonyos színész, még az is lehet, hogy két felvonás között a Molnár-Wettenger szalon klasszikus borbélyszékeinek valamelyikére rogy le megpihenni kicsit, amelyeket a nôvérek édesapja a nyolcvanas években adott el az Operaháznak, nem bírván ellenállni az ülô alkalmatosságokkal valószínûleg az ablakon keresztül szerelembe esô díszletes vételi ajánlatának. Ha bírják a kiképzést, a székek valószínûleg még mindig ott vannak a kelléktárban. És miért ne bírnák? Masszív, régi darabok. Egy kisfiú majdnem elsodor, amikor a kijárathoz vagy bejárathoz (nézôpont kérdése) közeledem, úgy rohan. Vékony narancssárga pulóver, rövidnadrág, örül a korán jött nyárnak, de olyan tempóban örül, mintha versenyezne, egy darázzsal például, esetleg a Petôfi utcai kaputól induló, a huzatot meglovagoló jó szagú szivarfüsttel. Megyek az orrom után, csak egy pillanatra állok meg, a faliújság kedvéért, BIZOTTSÁG JAVASLATÁRA, ÖKSÉG, ZELÍTÉSE, KÁROLY KRT, ERETNE s végül ZTETÉST VÁLLALUNK!, Tzara megnyalná mind a tízet. Szedem a lábam, kétnyelvû viszontlátásra-tábla búcsúztat, a füst gazdája mellett lassítok, talán Cortina? kérdezem halkan, a férfibiccent, mosolyog. Színtiszta blöff, csak ezt az egy szivarmárkát ismerem. A cukrászdában márványos gesztenyésrôl kérek blokkot, a Ferenciek tere mint a hangyaboly, a jogista kislányok már mind hazamentek, valószínûleg. A pecsenyés elôzményeket tekintve nem éppen kímélô az étrend, de mit csináljak? Minden pesti randevú a Jégbüfébe szédül. ● 11 BUDAPEST 2007 május
