Budapest, 2007. (30. évfolyam)
1. szám január - Buza Péter: Tarján Vili utolsó nagy dobása
12 BUDAPEST 2007 január Január 10. Éjjel-nappal robbannak a bombák. Már összevagdalt papírszalvétába csavarjuk a dohányt. Nem bírjuk az óvóhely borzalmas levegôtlenségét, felmegyünk szobánkba, és ágyúzás ide, ágyúzás oda, lefekszünk a földre. Mi lesz, ha találat ér? Az asszonyok a leghevesebb ágyútûzben tesznek-vesznek, mintha mi sem történne. Mindig vitatkoznak azon, hogy német vagy orosz belövés ért-e bennünket. Mintha bent volnánk a pokolban. A pokolnak is a legmélyén. Társaim azt hiszik, hogy még élnek, én már halottnak érzem magam, halott vagyok, aki éber állapotban maradt. Este az asszonyok fôzés közben szinte ôrjöngenek. A gettóban élünk, a világ legnagyobb és legsûrûbben lakott tébolydájában. Egy orvos betegétôl honorárium fejében egy falat kenyeret kér. Pedikürös jelentkezik, aki még pénzért vág tyúkszemet. Szívesen adjuk a pengôket, mert a gettónak egyetlenegy elônye, egyben hátránya volt, hogy pénzt nem tudtunk kiadni. Nem tudtunk semmit sem vásárolni, mert nem volt semmi sem kapható. Legalábbis pénzért nem. Január 11. Neumann Sándor budapesti asztalos harminc évig vadházasságban élt egy keresztény asszonnyal. Két fiuk született és mind a kettô csendôrszakaszvezetô lett. Neumann Sándor Fertôrákosra került. Két fia elhatározta, hogy megszökteti Budapestre. Kakastollas kalpagukkal, fegyverrel vállukon megjelentek Fertôrákoson, s jelentkeztek a munkatábor parancsnokánál azzal, hogy parancsuk van Neumann Sándort Budapestre szállítani. Az írásbeli parancsot fel is mutatták. Neumann Sándort elôvezették, de nem merte követni két fiát. Helyette egy Goldstein nevû ember jelentkezett, aki könyörgött a csendôrségen, hogy apjuk helyett ôt vigyék Budapestre. Kívánságát teljesítették. Így mentette meg Neumann Sándor két csendôrfia a vadidegen Goldsteint. Neumann Sándor még nem került elô. Január 12. Egy volt fiakkeres (tehát öreg ember) meghal óvóhelyünkön. Cipôjét le akarják húzni a lábáról. Ágyútûzben, a szemközt lévô házból kell hozni a vizet. Nagyon sokan vakaródznak – megjelenik a tetû az óvóhelyen. A kellemetlen vendéget borzadva fogadjuk. Január 13. A hozzánk közel lecsapó gránátok fényében árnyképeket látok. Éppen készülök le az óvóhelyre, amikor két gránát márványfehér színe villan meg a szemem elôtt. Mellettem vannak rokonaim, ezt mondom nekik: Végünk van... De nem történt semmi bajunk, mindössze a kályhánk csövét szakította le a légnyomás. Január 14. A repülôgépek zaja és az ágyúzás kulminál. Mindenki az óvóhelyen! A háziszolgálatokat, így a kapuôrséget is felfüggesztették. Öt halott van a házban, de nem temetünk. Orvosunk, dr. Strausz is megbetegszik. Négyszáz halálraítélt embernek nincs kezelôorvosa. Az óvóhely a világ legsötétebb nyomortanyája. Egyformán züllöttek vagyunk. Van-e még mélyebb foka is a züllöttségnek? Van-e még a teljes züllöttségen túl is – züllöttség? Négy napja egy korty vizet sem ittam, azt mondják, veszélyes, mert többen megbetegedtek tôle. A házparancsnok kihirdeti, hogyha a halottrablások meg nem szûnnek, feljelentést tesz. Az óvóhelyen fôznek is. Nagy botrány keletkezik az eltûnt lábas miatt. A veszekedôket eltávolítják a bunkerbôl. Egy szvetteres fiatalember udvarol egy csinos leánynak! Flörtölnek! Még a bombázás sem zavarja ôket. A fiatalok eljegyzik egymást, engem kérnek fel házassági tanúnak. Mosolyogva beleegyezem, pedig körülöttünk minden Mindent jelenthetett ez a pecsét 1945-ben beállt rendôrnek
